A nő először egy misztikumba szeret bele. Egy alkalmas földi halandóba, akire felnéz, aki érdekli, aki a gondolataiba fészkeli magát, akiért képes sutba vágni az örökösen acsarkodó, feleselő egot. Akiért kiabál, akiért veszekszik, akiért megtanul gondoskodni, és női energiákat mozgósítani.Akire figyel, akiért elsajátítja a többesszám használatát, pedig ideiglenes ember fészkeihez már jó ideje egyedül is képes összegyűjteni a gallyakat.

Akiért adakozó, és befogadó lesz egyszerre, akiért kiürült érzelemtankok csordultig töltője lesz. A nő, ha szeret, egyetlen férfinek adja az érintésdózist, nem ad magából másnak. Az arcvonások szabályos, vagy szabálytalanul kedves rendszerébe, a személyiségbe is belefeledkezik, ez könnyed, ösztönös cselekedet. Friss, újonnan szerzett hozzávalókból könnyű valami finomat, különlegest alkotni. De kitartó, és érzékeny odafigyelést igénylő munka ugyanezt a misztikumot fenntartani, évek múlásával is ugyanazt az arcot látni, szeretettel figyelni, szavakkal simogatni.

A nő, ha szeret, akkor tiszteli férfit. Abban a pillanatban, amikor nem képes tisztelni többé, megszűnik szeretni. A dédelgető, csókolgató, elvakult szerelmes látásmód néha oly kevés ideig tart, akkor a látomás eloszlik, vége az álarcosbálnak, lehullnak a jelmezek. Amikor a nő már nem a szívével lát, akkor meglátja a bizonytalanságot, az önzőséget, a hazugságot, a taktikázást, a férfierő helyett a hamis erőt fitogtató erőszakot. És amikor a nő már nem a szívével lát, akkor távolodni kezd. Néz, és lát, megpillant egy erejét, tartását, méltóságát vesztett férfit. Minden férfi és persze nő felelőssége a másik szerelmes látásmódjának fenntartása! Ne ébredjünk, úgy egy reggelen, hogy a másik ember annyi deformitást, annyi beteg gondolatot, csúfos gyávaságot, csalást, hazugságot, jellemgyengeséget hozott a kapcsolatunkba, hogy már nem bírunk el vele. Mert már túl sok, és a másik ember arca már túlságosan emberi a jelen pocsolyájában, semmi misztikum nem maradt már, nincs szerelmes látásmód, a varázslat odalett, elpukkant a szép, szállongó szerelembuborék. Nincs már mit tisztelni benne, mert felelőtlen tékozlóként annyiszor eljátszotta. A bizalmat, a szerelmet tékozolta el.

Ne ébredjünk, úgy egy reggelen, hogy aki ott van mellettünk, már nem ismerjük. Nézzük a másik ember felhúzott, feszült vállait, kifejezéstelen profilját. Az idő csiszol, formál, fényesít minket, én mindig ismerni akarom őt, arca barázdái között mindig meg akarom találni, aki valaha volt. Szemei mindig beszéljenek hozzám, legyen üzenete számomra, ne legyen behomályosodott, befagyott lélektükör, mely mögött üresség van, semmi más. Maradjon mindig ismerős, megnyugtató, befogadó menedék.

• férfi férfierény férfierő nő társszerelem vonzalom

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!