Szeretünk úgy gondolni magunkra, mint autonóm, sziklaszilárd lényekre. Meg vagyunk győződve róla, hogy a döntéseink, az ízlésünk, a reakcióink vagy éppen a céljaink a saját belső, megmásíthatatlan magunkból fakadnak. Jólesik azt hinni, hogy független megfigyelőként sétálunk át a világon, akit nem érint meg a környezet zaja.

A valóság ezzel szemben az, hogy folyamatos szimbiózisban élünk a körülöttünk lévő emberekkel. Szó szerint lekopírozzuk, magunkba szívjuk és újraalkotjuk azokat, akiknek a közelségét  akár tudatosan, akár puszta megszokásból elviseljük.
Ha jobban megnézed a mindennapjaidat, rájössz, hogy a sorsod ritkán dől el nagy, döntések mentén. Sokkal inkább azokból az apró mintákból, ellesett félmondatokból és átvett gesztusokból áll össze, amiket nap mint nap magad elé engedsz.

Akik észrevétlenül átírják a szoftveredet
Az emberi agy társas létezésre huzalozott, hihetetlenül képlékeny valami. Nem zárt dobozként működünk, sokkal inkább úgy, mint egy finomhangolt hangvilla: kérlelhetetlenül átvesszük a környezetünk rezgéseit. Ha olyan emberekkel veszed körbe magad, akik a világot a hiány, a konstans neheztelés, a gyanakvás és a cinizmus szűrőjén keresztül nézik, egy idő után a te rendszered is ezt a mintát kezdi el alapprogramként futtatni. Észrevétlenül válik a saját hangszíned is élesebbé, leszel te magad is elutasítóbb, és zárod be a kapukat a lehetőségek előtt. A cinizmus sokszor csak a belső lustaságot vagy a csalódottságot leplezi – de ha mindenki ezt gyakorolja körülötted, hamar összetéveszted a bölcsességgel.
Ugyanez a mechanizmus működik oda-vissza is. A nagylelkűség, a valódi érzelmi intelligencia, a fejlődni vágyás és a nyitottság éppolyan fertőző, mint a nihilizmus. Amikor valaki olyannak a jelenlétében vagy, aki képes a konfliktusokat méltósággal kezelni, aki nem emberekről pletykál, hanem koncepciókról beszél, vagy aki mer nagyot álmodni anélkül, hogy a giccses pozitivitás csapdájába esne, valami megváltozik benned. Ebben a térben a saját belső nívód is elkezd felfelé tolódni, szinte magától.

Mentális szemét a zsebedben
A mai világban a környezet fogalma régen túlmutat a fizikai valóságon, a családi ebédeken vagy a munkahelyi irodákon. Ma már a környezetedet a zsebedben hordod. Az, hogy kit követsz a közösségi médiában, milyen hangvételű sztorikat pörgetsz a telefonodon, vagy kinek a felszínes véleményére adsz a napi chatfolyamokban, pontosan ugyanolyan súllyal formálja a gondolataidat, mintha egy asztalnál ülnétek.
Minden egyes interakció, minden elolvasott poszt és minden végighallgatott, sehova sem vezető panaszkodás egy apró ecsetvonás a személyiségeden. Érdemes időről időre megállni, és feltenni a kérdést: a környezeted tagjai a jövődhöz vagy a múltadhoz kapcsolódnak?
Sokan azért ragadnak benne méltatlan, intellektuálisan és emberileg is lemerítő kapcsolatokban, mert a lojalitást összekeverik az önfeláldozással. Azt hiszik, a barátság vagy a régi kötelék egyet jelent azzal, hogy kötelező asszisztálni a másik stagnálásához vagy lassú morális leépüléséhez. Pedig a határok meghúzása és a kapcsolataink időszakos, kíméletlenül őszinte átvilágítása a felnőtt lét alapvető feladata.
Ez nem azt jelenti, hogy hátat kell fordítanod mindenkinek, akinek éppen nehéz az élet. A támogatás és az empátia nem kérdés. A különbség a tartós mentális attitűdben, az életmódszerű működésben van. A konstans áldozatszerep, a passzív-agresszív játszmák, a mindent elöntő irigység és a változásra való képtelenség olyan nehéz, ragadós sár, ami téged is menthetetlenül lehúz, bármilyen stabilan állsz is a lábadon.
Az önvédelem nem önzés
Hogyan lehet ebből a láthatatlan csapdából kiszabadulni? Első lépésként érdemes elkezdeni figyelni a belső energiamérleget. Egy-egy találkozó, baráti kávézás vagy üzleti ebéd után vizsgáld meg a saját állapotodat. Feltöltődtél? Inspirált lettél? Új perspektívákat kaptál, vagy inkább úgy érzed magad, mintha kiszívták volna az összes életerődet, és nehéz, szürke köd ülne a fejeden?
A felesleges, felszínes és mérgező kapcsolatok leépítése – vagy legalábbis a háttérbe szorítása – a legelemibb önvédelem. Ezzel a lépéssel ugyanis nem vákuumot teremtesz, hanem helyet. Helyet azoknak a beszélgetéseknek és mintáknak, amelyek valóban építenek.
Keresd a szellemi partnereket. Járj olyan helyekre, olvass olyan szerzőket, és válassz olyan emberi kapcsolatokat, amelyek kihívás elé állítanak. Az igazán értékes kapcsolatok nem azok, ahol mindig mindenben igazat adnak neked, hanem azok, amelyek finoman, de határozottan magasabb elvárások felé terelnek. Azok az emberek, akik szakmailag, kulturálisan vagy emberi tartásban ott tartanak, ahová te magad is el szeretnél jutni.
Végső soron azzá válsz, amit a legközelebb engedsz magadhoz. Ne érd be egy másodkézből származó, másoktól összeollózott karakterrel válogasd meg a belső körödet olyan igénnyel, mintha az életed múlna rajta. Mert valójában azon múlik.

• a környezet hatása szimbiózis

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!