A kagylóhéj becsukódik. Szimplán csak összezáródik. Mint ahogyan a szívem is teszi, amikor hideg vagy velem. Nem tudok olyanná válni, amilyet szeretnél, talán ez a baj. Talán csak annyi, hogy túl törékeny a lelkem vékony fala. Amin áttörsz mindig, minduntalan.

Az olyanokhoz, mint Te, idő kell és türelem. Olyan idő, ami rólad szól. Olyan türelem, ami érted van. Mindeközben pedig én válok bizonytalanná. Bizonytalanná és kétkedővé önmagammal szemben. Kérdésekkel telivé, hogy vajon jól csinálom-e? Vajon érzed-e azt, amit én, amikor velem vagy?

Lassú folyamatok egyike volt, ahogyan kinyíltunk egymásnak, egymásban. Feloldottuk a szívzárat és úgy mosódtunk össze, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az. Neked a falak voltak a korlátaid, nekem a félelmek. Mégis valami olyan jött létre, ami a kettőnk végtelen szeretetburka lett. De elszúrtuk. Elhibáztuk egymást. Óvatos lépések helyett, meggondolatlan, hatalmas dübörgő trappokkal mentünk egymás felé. Nem akartuk meglátni, hogy ahogyan a cérna elszakad, úgy válunk el ezzel egymástól is. A szeretetburok megvéd, ezt gondoltuk mindig is. Ott abban a világban nem létezik valódi fájdalom, csak mi ketten.

Mégis mondd el, mi történt?

Hogy soha nem bántanál. Ezt súgtad mindig. És valahogy mégis, látod, ez a kagyló bezárult. Ez a fékezhetetlen érzelemkagyló, ami én vagyok. Egyszer csak összezárult és minden mélyről feltörő érzésköteggel együtt, lakat került rá. Mintha illúzió lett volna minden, ami kettőnket jelentette. Hazug remény csupán. Képkeretbe zárt szerelem.

És mi marad? Egy nagy érzelemkagyló, ennyi maradt ezután.

További írások itt!

• bezárul elengedés érzelmek lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!