Mindent megtettem volna, hogy boldog legyél mellettem. Aztán rá kellett döbbennem, hogy mellettem, te soha nem leszel igazán boldog. Én nem az vagyok, akire a szíved mélyén vágysz. Én csak egy lány vagyok, aki iránt érzel valamiféle szerelmet, de az nem a zsibbasztó igaz szerelem.

Én viszont ezt a bizonyos zsibbasztó szerelmet érzetem és érzem irántad. De be kellett látnom, hogy nem lehet szép a folytatás, hiszen a te álmaid másról szövődnek. Én nem voltam más, csak egy átmeneti megoldás. Hiszem, hogy szerettél volna éppen olyan hevesen szeretni engem, mint ahogyan én szeretlek téged. De a szívnek parancsolni, nem lehet. És nem is szabad. Az én szívem, hogyan viseli majd el a hiányodat, azzal most ne foglalkozz, nem lesz ez más, mint járulékos veszteség, amely az álmaidhoz vezet. Túlélem majd, még akkor is, ha az ábrázatom most mást sugall.

A szívembe teljesen beleragadt az irántad érzett mély szerelem, és tudom, hogy soha nem leszek képes ezt a pusztító érzést kiirtani. Úgy kell leélnem ezt az életet, hogy mindörökre egy olyan férfit fogok szeretni, akinek nem kellett az én szerelmem. Voltak napok, hetek, hónapok, amikor úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságot fogunk együtt leélni. Aztán, huss, szertefoszlott a kép. Gyerekként soha nem értettem, hogyan mondhatnak olyat a felnőttek, hogy ha igazán szeretsz valakit, akkor azt el tudod engedni, és örülni fogsz a boldogságának. Még akkor is, ha közben a szív kettéhasad a fájdalomtól. Nem akartam elhinni, hogy a megsebzett szív ne gyűlöletet, haragot, vagy dühöt érezzen.

Most már tudom, hogy valóban ilyen emberfeletti tettekre tudja buzdítani a szívet a nagybetűs szerelem. Szeretném, ha boldog lennél, ha úgy élhetnéd az életed, ahogyan szeretnéd. Amellett, akivel az egész élet egy mámoros utazássá változik. Nem lehet rabként leélni egy életet. És a mi kapcsolatunk börtön lett volna neked. Minden velem töltött idővel csak még inkább megbizonyosodtál, hogy hiányzik a perzselő vágy. És mindhiába próbáltalak boldoggá tenni, majd az eszemet vesztettem, hogy rendre kudarcot vallottam. Minden hiábavaló igyekezetem egyre inkább megerősített abban, hogy el kell engedjelek. Mert máskülönben tönkreteszem az életedet. Mert végtelenül önző lettem volna, ha tovább rabolom az idődet. Most arra kérlek, hogy légy boldog, és ne pazarold tovább a drága időt. Menj, öleld magadhoz az igaz szerelmet, és éld mámorosan a hátralévő évtizedeket. Szeretlek.

Bár most kényelmetlenül érzem magam a világban, de tudom, hogy nem rabolhatok el több napot, hónapot, évet a szívedből. És biztosan állíthatom, hogy az álmaimban újra a karjaidban hajtom álomra a fejem, de a valóságban tudni fogom mindig, hogy a karjaidnak nem az én testem körül van a helyük. Szeretném, ha én lehetnék az a nő, akit olyan szerelemmel tudsz szeretni, amelyben nincs helye a gondolkodásnak, csak ugrasz, lépsz, mert bizton tudhatod, hogy semmit nem fogsz megbánni, mert körülölel a szerelem óvó hálója. De, mint ahogyan már említettem, a szívnek parancsolni igazán felesleges. Nem leszek tovább az időrablód, mert ahhoz túlságosan szeretlek.

• elengedés érzelmek lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!