Idő kell, amíg megtanuljuk, hogy a kedves szavak mit sem érnek, ha nincs mögöttük valódi, önzetlen figyelem. A becéző, cirógató szavak, az ígéretek nem esküszavak, bármikor értelmüket veszíthetik, elfelejtődnek, mintha sosem léteztek volna. A csók semmit nem pecsétel, az érintés nem fogadalom, a vágy nem szerelem.

Egy férfi társasága még nem biztonság, ölelő karja még nem védelem, izzó tekintete még nem elkötelezettség. Pillanatnyi figyelme, érdeklődése csak lehetőség, fogadkozása talán elpukkanó szerelembuborék, és a kialakulóban lévő közös történet talán örökre befejezetlen, három pont csak a vége.

Egy ideig még visszatérünk ahhoz a levegőben lógó mondathoz, hogy rendes, tisztességes befejező mondattal lássuk el a szomorú love storyt, aztán egy idő után feladjuk, mert elfáradt, és meghalt a mesénk, mielőtt megszületett volna. Tudni kell, mikor nyissunk szívet, mikor nyerhet oda bebocsájtást bárki halandó.

Idő kell, amíg ráébredünk, azzal, ha saját lelkünket díszítgetjük, semmi rosszat nem teszünk. Mindenkinek meg kellene tanulnia önmagával szeretetben, szépségben, törődésben, sőt egészségesen önszerető luxusban élni, és nem dübörgő, hedonista külsőségeket villogtatva, hanem csak úgy egyszer igazán élni, és elfogadni önmagát. Nem megfelelni társadalmi konvencióknak, családi tradíciónak, hanem járni a saját, örömöt hozó utunkon, és nagy ívben tenni, mit gondolnak mások. Egyáltalán nem tragédia, ha magunknak veszünk virágot.

Idő kell, amíg megtanuljuk, hogy az önbecsülés nem egyenlő az egoval. Az önbecsülés csendes, nyugodt magabiztosság, belső stabilitás, és a megingathatatlan tudat, hogy erősségeimet, és gyengeségeimet tárgyilagosan látom, ki tudok állni az érdekeimért, képes vagyok nemet mondani, és elsétálok onnan, ahol már semmi keresnivalóm. Az önbecsülésem, az alap, a gerinc, a tartás, ami ha nincs, összecsuklok, összeomlok, és lehet rajtam bármilyen drága dizájner hacuka, csak szomorú, magányos, alaktalan madárijesztő leszek benne. Ha van önbecsülésem, akkor belső szépségem, békém, csendes magabiztosságom ragyog, akkor egy lepedőbe csavarva is gyönyörű leszek. Mindenkinek el kellene jutni erre a tudatossági szintre.

Idő kell, és végre látjuk a lényeget, hogy az emberi kapcsolatok tüzét táplálni kell, mert kihűlnek, mintha túl sokáig ülnénk egy kád simogató, forró vízben. Telik az idő, kihűl a víz, és mi vacogni, dideregni kezdünk, mint ahogyan kihűlt szívvel fázunk egy méltatlan kapcsolatban. Nem akarunk többé ott maradni, nem akarunk ilyen szintű testi és lelki diszkomfortot, igyekszünk kimászni a vízből. Már eszünk ágában sincs felmelegíteni újra, a helyszín reménytelenül kényelmetlen, nem melegít, nem simogat, nem lazít, és nem nyugtat többé. Így vagyunk mi ezzel. Mint a kirakós játékban, elfogynak a betűk, elfogy a szó, úgyis mind elcsépelt, időhúzó, szitkozódó, meddő vita, és a közöny lesz a halálcsókunk.

Az érzelmi érettség felé nem az évek cipelnek a hátukon, nem kell, hogy az idő barázdákat rajzoljon szép arcodra.. Megtanulod, hogy a szeretlek ellentéte nem a gyűlöllek szó, hanem a szerettelek. És nincs három pont a végén, az érzés nem végtelen, mert egyszer csak elenged, már nem fáj, nem szorít, a múlt angyala már nem ül a mellkasodon, végre lélegezni, élni enged. Nem kell a jelenben sem szeretnünk, sem gyűlölnünk egymást. Nem kell nosztalgiáznunk, időt vesztegetnünk, és azon tűnődnünk, hogyan fejtsük le egymásról az ördögálarcot, hogy végre meglássuk alatta az ismerős, érzékeny emberi lényt. A szeretlek szó ellentéte nem a gyűlöllek. Hanem a szerettelek, így múlt időben.

• emberi kapcsolatok érzelmi érettség férfi nő tudatosodás tudatosság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!