Mindannyian ugyan azt szeretnénk egy kapcsolatban, kölcsönös érzelmeket, megbecsülést, tiszteletet, bizalmat, nyitottságot, növekedést. Mind arra vágyunk, hogy egy kapcsolatban önmagunk lehessünk és hogy a szeretett társ, elfogadjon minket, lássa az értékeinket, ahogyan mi is látjuk a másik értékeit.

Maga a kapcsolatok értékrendje is hatalmas átalakuláson esett át, a külvilágból érkező információk, a különböző hatások, már teljesen más értéket közvetítenek felénk. Elkorcsosultunk. Nagyon sokan vagyunk, akik már olyan mélyen csalódtak, sérültek, hogy szinte már fel is adták azt, hogy jöhet még számukra olyan társ az életükben, akivel végre jó lehet, akivel végre igazán lehet kapcsolódni.

A hogyan, a megoldás, viszont mindig minden helyzetben bennünk található, és sosem kívülről fog megérkezni. Bármennyire is sokan beszélnek az önszeretet fontosságáról, bármennyire is dobálózunk ezzel a bölcsességgel, semmi változást nem fog eredményezni, ha csak beszélünk róla, de a gyakorlatban már nem tudjuk, vagy nem vagyunk hajlandóak alkalmazni. Lehet, hogy bagatell, de addig, amíg a saját értékeinket nem fedeztük fel, addig ne várjuk mástól sem, hogy azt majd észreveszi bennünk.

Minden olyan kapcsolat, ahol végül az a mondat hagyja el a szánkat, hogy “ Ő sem értékelt, ő sem szeretett igazán, meg sem érdemelt”  és társai.. pontosan arra akarták felhívni a figyelmünket, hogy mi sem értékeljük saját magunkat még eléggé. Kishitűek vagyunk, tudat alatt alkalmatlannak tartjuk magunkat egy kapcsolatra, vagy egyszerűen csak félünk, hiszen még nem vagyunk elég biztosak önmagunkban, nem látjuk, hogy milyen egyediek, és fantasztikusak vagyunk.

A "nem ezt érdemlem” mondatból valójában nagyon sok elvárás visszhangzik. Ilyenkor nem a másikra haragszunk igazán, bár alapvetően az is megérne egy misét, hogy miért vádaskodunk, amikor nekünk eleve elvárásunk volt a másikkal szemben, hogy hogyan szeressen minket. Máris megkérdőjelezhető, hogy ez mennyire szabad, igazi szeretet. A túl sokáig fújt lufi egyszer végül kipukkad, nem bírja a nyomást, ez törvényszerű.

Az eredendő probléma ebben a mondatban mégis az, hogy magunkra haragszunk, magunkkal vagyunk nagyon kemények. Semmilyen hibát nem engedünk meg magunknak, így a másiknak sem. Elfogadás sincs bennünk önmagunk felé, így a másikat sem vagyunk képesek önmagában még elfogadni. Mind ezekből születnek az ego védekezései, az elvárások, hogy bizonytalan énképünket valamilyen mederben, biztonságosnak vélt korlátok között tarthassuk.

A feladat az lenne, hogy ezeket a falainkat szépen lebontsuk és megtanuljuk első sorban magunkat szeretni tökéletlenségünkkel együtt is. Merni hibázni, gyengének lenni, és teljes mértékben felvállalni azt, akik vagyunk, nem pedig azt mutatni, akik lenni szeretnénk. Nem túlkompenzálni, csak azért, mert azt hisszük magunkról, hogy a valódi énünk nem szerethető. Képtelenség sokáig fenntartani egy hamis énképet és csak önmagunknak állítunk vele csapdát.

A maszkjaink alatt egy idő után, már mi magunk sem tudjuk igazán kik vagyunk és milyen értékekkel rendelkezünk igazán. Ezt kell újra felfedezni és nem kézzel-lábbal palástolni a gyengeségeinket. Ami elől menekülünk, az úgyis megtalál, jobb, ha mi állunk inkább elé. Elfogadjuk, akik éppen most vagyunk anélkül, hogy ezt a személyt magunkban hibásnak vagy értékesnek ítélnénk meg.

Mikor végre nem fordítunk hátat már önmagunknak, akkor majd kívülről sem érnek ehhez hasonló tapasztalatok.

• boldog kapcsolat önismeret párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!