Hiányzol, annyira hogy nem tudom szavakba önteni. Mégsem kereslek. Büszkeség? Tartás? Talán csak elegem lett a talányokból, és úgy döntöttem elsétálok, amíg még megőrzöm önmagam és az önérzetem sem zúzod szét.
De hiába az óvatosság, hiába hallgattam az eszemre, a szívemben egy üres lyuk tátong. Azt hittem majd elmúlik, nem beszélünk egy ideig, és minden helyrejön. Begyógyul ez a seb, vagy legalábbis elmúlik a hiányérzet. Nem nevezem ürességnek, hiszen az nem fáj, nem ordít, csendességével öli meg a lelket. Az én lelkem pedig kiabál utánad, csakhogy már késő, te nem hallod meg….
A legrosszabb az egészben, hogy nem tudom mi történik veled, mi zajlik le benned. Vajon a te lelked is utánam kiált? Vagy csupán egy apró karcolást ejtett rajtad harcunk, amit könnyedén leráztál magadról? Bárhogy is van, nem kerestük egymást, éreztük, hogy utolsó vitánk átlépett egy határt, ahonnan bármit lépnünk kényelmetlen, hiszen választhatnánk, hogy az eltelt idő ellenére a másik elé állunk, vállalva mit érzünk, vállalva mit rontottunk el, vagy végleg kizárjuk egymást az életünkből, mondván a másik se keresett.
Jelenleg a köztes állapotban ragadtam, nem tudlak keresni, büszkeségem nem hagyja, de szívem szerint megtenném, hiszen teljesen kizárni sem tudlak. Persze könnyedén úgy tűnhet nincs kiút, hiszen én döntöttem úgy, hogy ellöklek magamtól. Be kell valljam, nem ezt vártam. Nehéz lenne eldönteni, hogy magamban csalódtam vagy benned… Magamban, hogy nem vagyok elég erős, nem úgy, mint abban a pillanatban, amikor azt éreztem annyira megbántottál, hogy meg kell húznom ezt a határt, vissza kell építenem percek alatt, az évek során gondosan felépített falam. Persze aztán csodálkozok, hogy nem megy… Évek alatt épült, ledöntötted, bár sokáig igyekeztem tartani, nem csoda, hogy talán a visszaépítés is évek munkája lesz… Talán benned csalódtam?
Vártam, hogy utánam nyúlsz, hogy nem számít hányadszor löklek el, te utánam nyúlsz most is, csak ki kell várnom. Várok, de nem történik semmi… kezdem érezni, hogy nem csak te léptél túl egy határt. Tudnod kell, hogy sosem azért löktelek el, mert nem akartalak. Magam miatt tettem. A büszkeségem, a lelkem megóvása miatt. Tudok a múltadról, a kezdetektől vonzottál és közben igyekeztem távol tartani magam, talán még én is elhittem, hogy sikerülhet a falam megtartanom, miközben a tiéd lerombolom. Te vajon elhitted? Végül itt vagyok, megmaradt a büszkeségem, viaskodott a szívvel szemben, de a lelkem ez sem óvta meg.
Győztem a veled való harcban, látszólag nagyon is jól vagyok, legalábbis ezt mutatom, de valójában a biztos szívtörést választottam, melyet én okoztam saját magamnak, én törtem össze a saját szívem azzal, hogy ellöktelek, mert féltem, hogy ha a te kezedbe kerül, talán nem becsülöd meg, és ha te töröd össze, az fájdalmasabb lesz….
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
null
Szólj hozzá a cikkhez