Hiányzol, de nem várok tovább rád
Már nem tudok tovább várni rád. Millió és egy alkalommal próbáltam mentségeket felhozni arra, hogy miért tartunk itt. Valahányszor ki akartalak zárni az életemből, mindig nyitva hagytam az ajtót neked résnyire, hátra a cipőd orrával mégis megpróbálsz újra belépni. És majd minden más lesz...
Az évek során megismertük egymást, és megismertük egymás fájdalmát és legmélyebb félelmét is. Megosztottuk a titkokat, és csupaszon feküdtünk egymás mellett. Soha nem volt nehéz nyitottnak lenni veled. Nem volt kiszolgáltatott a helyzet. Minden erőfeszítés nélkül húztad ki belőlem a dolgokat, így nekem is könnyű volt. Nyilván te is pontosan tudtad azt, hogy ha valaki mellett ezt az őszinte kapcsolódást érezzük, akkor soha nem akarjuk majd elengedni. A gond csak azzal volt, hogy te folyamatosan menekültél...
Megvan az oka, tudom. Hiszen mindennek megvan. Ugyanakkor a kifogások egy idő után már unalmassá váltak. Elvesztettem a bizalmamat kettőnkben. Milliónyi „mi lenne, ha” és „talán" hangzott el. Miközben én folyton csak arra tudtam gondolni, hogy ha te is érzed és én is érzem, hogy a dolog közöttünk működik, akkor mégis miért erősebb benned az az érzés, hogy el kell tolnod engem magadtól, valahányszor kicsit is közel kerülnék.
Azt hiszem mindvégig csak azt akartam, hogy eltűnjön a köztünk lévő fiktív fal és egyszer csak azt mondd nekem: „Sajnálom, hogy ilyen sok időbe telt, de te vagy az. Mindig is te voltál. Most már tudom."
De a hetek és a hónapok csak teltek. Megannyi csiki-csuki harccal, és könnyekkel, de te mégsem voltál ott igazán. Voltál is, meg nem is... tudod, hogy van ez.
És egy napon világossá vált számomra, hogy ez így nem mehet tovább. Hiába a bennem lévő szerelem, a vágy, a várakozás. Minden dolognak van egy mandátuma, és a miénk itt és most járt le. Szeretlek, hiányzol, az érzés nem változik, de túl sok volt a fájdalom. És az én tűréshatáraim is végesek. Bárcsak haragból mondnám, vagy dacból, akkor tudnám, hogy ez nem végleges. De sajnos ezúttal még csak harag sincs bennem. Őszinte elengedéssel tekintek kettőnkre, és elfogadással az iránt, hogy te nem tudtál úgy szeretni, ahogyan kellene. Olyan igazi módon.
Hiányzol, és ezt tudnod kell, azt hiszem, mindig is a lelkem egy része leszel, de már nem tudok várni rád. Már nem tudom elképzelni, hogy csapot-papot magam mögött hagyva rohanjak, ha szükséged van rám. Lehet, hogy semmivel sem tartozol nekem, de én tartozom magamnak annyival, hogy ezúttal önmagamat szeretem, és nem kapaszkodom tovább egy reménytelen álomba.
Tudom, hogy időről időre még te is gondolsz rám. Szeretném azt hinni, hogy neked is jelentettem annyit, hogy valahol mélyen őrzöl egy darabot belőlem a szívedben. Most viszont itt az elengedés ideje. Itt az idő arra, hogy felszámoljam végérvényesen a kérdéseket a fejemben. Hogy ne keressem tovább a válaszokat arra, hogy miért nem próbáltál kicsit sem harcolni értem?!
Az egyetlen dolog, amit el kell mondanom az csupán az, hogy őszintén remélem, hogy boldog leszel, és őszintén hiszek abban, hogy én is megtalálom a saját boldogságom felé vezető utat.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez