Habkönnyű züllöttség

Nem azért vagyunk ott, hogy legyünk valahol. Nem azért iszunk sört, hogy berúgjunk tőle. Nem azért figyelünk, mert érdekel minket bármi is.

Ha valaki pillanatról pillanatra tudósítana rólunk, azt vetné papírjára, hogy próbáljuk pusztakézzel, némán megragadni azt az érzést, amit az életben örömnek kereszteltek.

Józanságot színlelve lassan forgatom szürke, esőszínű szemeimet. Jelentőséggel bíró gyengédséggel bököm oldalba barátomat, hogy megérdeklődjem, mit gondol a frissen megérkező szőke hölgyeményről, miközben a kérdés utolsó szavát már együtt nyelem le némi malátával. Máskor más hangulatban és más tónusban válaszolt volna, veszem észre bohókás mosolyán. Kitelt volna tőle egy „aranyos”, egy „nem rossz”, de akár egy „legyen mondjuk nyolcas” is.

Most viszont összeszedi lírai énjét, és mint akit csak homlokon csókolt volna a múzsa, energikusan, büszkén önti asztalra a választ: „Ő egy nyári kaland.”

Bizonyos értelemben véve lekicsinylő lehet ez a hasonlat egy nőnek, ám én mégis megtalálom benne a romantikát. Sok olyan nőt ismerek, aki „nyári kaland”-nak született. Sok nő pedig szívesen lenne valakinek a „nyári kaland”-ja, még ha ezt egyikük sem ismerné be. Ne hibáztassuk ezért őket, sokkal büszkébbnek és titokzatosabbnak születtek, mint mi.

Erős, imponáló parfümje szapora levegővételre késztet, aminek hatására a szemem is könnybe lábad. Láthatóan nem vagyok az esete, nyomorúságos próbálkozásom pedig pillanatról pillanatra kínosabb. Pedig szinte biztos vagyok benne, hogy nem a mondanivalómmal van probléma. Ahogy eldőlt az agyában, hogy nem érdeklem, szinte bármit mondhatnék. A szomorú realizálás után tempót váltok, őt pedig láthatóan megzavarja, hogy érdeklődésem lankad. Ha pedig rányomulnék a barátnőjére, akkor még ő lenne féltékenyen felháborodva. Maguk sem értik magukat, de annyit tudnak, hogy minden figyelmet maguknak akarnak.

Haragszom magamra. No, nem azért, mert nem olyan vagyok, mint amit ő szeretne. Mert eljöhettem volna egy kockásingben, borotválatlanul, BP feliratú sapkában vodkaszódát kortyolgatni, és majdnem biztos, hogy egyből imponáltam volna neki. Inkább azért érzek gyomorgörcsöt, hogy rosszul érint, hogy nem érdeklem őt. Miért fáj a lelkemnek feldolgoznia a sikertelenséget egy olyan lánynál, akire józanul valószínűleg rá se néznék? Ez a férfitársadalom történetének legnagyobb kérdése.

A válasz valószínűleg a vérünkben csörgedezik. Az állandó kihívásvágy és hódítási kényszer az, amitől az ilyen helyzetet nem tudja kezelni az a férfi, akinek egója nagyjából a helyén van.

Meg kéne játszanom magam, csak azért, hogy megkapjam? Gyengébb estéken még erre is sor kerülhetne. Most viszont mosolyogva engedem el a tudatot. „Nincs rád szükségem”, ismételgetem magamban, az öngyógyítás pedig gépiesen indul be ettől a placebótól.

Hiába képzeltem el, ahogy farkamon a rúzsfoltjával ébredek majd, ez egyszerűen nem az az este. A legtöbb nem az. A „nyári kalandom” nem váltja be a hozzá fűzött reményeimet, én pedig visszatérek örömvíziómba. Marad a söröm és a legjobb barátom.

Kun Zsolt

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!