Mi legyen velünk? Az élet, tudom, áldozatokkal jár, időnként le kell mondanunk néhány dologról egy magasztosabb eszme kedvéért. De félig nem lehet lemondani semmiről. Ha szünetet kérünk, akkor félig együtt vagyunk, félig pedig már egészen máshol, mással, egy másik életben.

Vannak, akik azonnal szaggatnak, tépnek, és borítanak, van bennük elég mersz kimondani: vége. Lélekben mégis együtt maradnak, továbbra is keresik egymás társaságát, közben szembenéznek önmagukkal. Hiányoznak egymásnak, végre igazán beszélgetnek, a távolság finomítja, csökkenti a feszültséget, így képesek újragondolni kapcsolatukat. Együtt maradnak, mert nem is történhet másképp.

És vannak, akik időt kérnek, mégis észrevétlenül, csendesen leválnak rólunk, halványulnak, majd egészen eltűnnek. Pedig közünk van hozzá, láthatatlanul megjelölt, és nagyon fáj a távolodása, a hiánya. Az önállóság szabadságát élvezve elkezdenek külön utakon járni, belebújnak egy másik életbe, és mi ott maradunk a régiben. A szüneteltetés ilyenkor felgyorsítja azt az elszakadási folyamatot, ami előbb-utóbb egyébként is kialakult volna.

Tartsunk szünetet, mondjuk rezignáltan, fáradtan. Energiánkat alattomosan elszívják a feszült csendek, az egymásba mérgezett tőrként döfött szavak, a parttalan viták, amikor befogott füllel sikít az egonk, és mindkettőnk csak a magáét hajtja. Dobáljuk a sérelmeket, pattog a szeretetlen-labda oda-vissza, ebben túlságosan is tehetségesek vagyunk. Aztán elfáradunk, leroskadunk, beáll a kommunikációmentes dermedtség, mintha még közösen haladnánk, de ólomnehéz a lábunk, persze, hogy rengeteg erőt elvesz ez az egy helyben toporgás. Időt kérünk, de nem egymásnak adjuk, és nem egymásért. Én nem hiszek neked, te kétségbe vonod a szavaimat. Csend kellene, nyugalom, szeparáció.

Én úgy látom, a szünet nem építi a párkapcsolatokat. Akkor inkább mondjuk ki, hogy vége. A vitákat nem szünettel lehet megoldani, hanem úgy, hogy nyugodtan leülünk, és beszélgetünk. A problémáinkat a lehető leghamarabb, értelmes, szeretetteljes, egymás felé forduló emberi beszéddel lehet csak feloldani. A beszélgetés vége kétséges persze, vagy együtt maradunk, vagy elköszönünk. De legalább nem húzzuk, pazaroljuk legértékesebb kincsünket, az időt, és nem terheljük a másikat, és önmagunkat érzelmileg megterhelő, idegtépő várakozással. A szünetet nem kérni kell, hanem cselekedni, beszélgetni, és a megoldásra törekedni, vagy pedig csomagolni, és elköszönni, ha már tényleg csak rombol és mérgez, amiben ketten létezünk.

• búcsú időkérés párkapcsolat szakítás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!