A külsőségek világában nehéz lenne azt mondanom, hogy nem a külső alapján ítéljük meg az embert. Azonban mégis csak a belső lenne az, ami megtart.

Valahogy így kellene felépülnie a dolognak. Gyakorlatban mégsem tapasztalom ezt. Hiába vagyok az a fajta ember, aki tud és próbál mások fejével is gondolkodni, azonban mégsem tudok erre használható választ kapni. Hiszen, ha nem beszélsz vele, nem ismered. Ha nem nyitsz felé, zárva marad. Ha nem akarod közelebb engedni, távol marad. Hiába nézed, ha nem látod igazán. Ha nincs meg a varázs, akkor hiába vágyakozol utána, hiába akarod beleilleszteni a saját életed puzzle-jába, nem fog oda passzolni.

Reménytelennek hittem az egészet, szinte már el is engedtem. Akarva- akaratlanul, egyszer csak azon kaptam magam, hogy nézek, de nem látok. Hallgatok, de nem figyelek. Beszélek, de nem mesélek, nem nyílok meg. Azonban ez a fal sem védett meg attól, hogy beengedjem azt, akinek helye van. A váróban legalábbis mindenképp.

Később minden megváltozott. Jött a varázs, a szikra és csak sodródni akartam. Rájöttem, milyen az, ha valaki életét akarom meg ismerni és nem csak a felszínt, a védőburkot, ami őt borítja. Nem féltem megmutatni én sem mindazt, ami én vagyok. Ami a mindennapjaim része. Ami azzá tesz, aki most vagyok.

Éppen ezért látok rációt abban, hogy hiába a szép külső, ami megragadja a pillanatnyi figyelmet. Ami igazán ott is fogja tartani, azok a szavak, tettek, hajnalokig tartó beszélgetések, őszinte és fesztelen történetmesélések.

• érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!