Ha meghalnék
Várj egy kicsit! Ideülnél az ágyam szélére? Ne ijedj meg, tudom, hogy nem fogok meghalni, de, amikor az ember teste éppen ebben a tikkasztó hőségben lángol napok óta és folyamatos lázálmok gyötrik, nem lehet nem gondolni rá: mi lenne, ha...
Ne nézz így rám. Mindig ráncolod a szemöldököd, akárhányszor betegségről, háborúkról, halálról, szörnyűséges dolgokról esik szó. Ugye tudod, hogy attól, mert nem beszélsz róluk, nem lesz kevésbé valóságos a létezésük? A halál éppolyan természetes és magától értetődő, mint maga a születés. Ez az, ami kétségbevonhatatlanul biztos az életben. No meg az adók. Szóval, tudom, hogy nem fogok meghalni. Most. De egyszer igen. És szeretném, ha tudnád, hogy akkor majd mit szeretnék. Vagyis mit szerettem volna, hiszen akkor már úgysem kérdez engem senki.
Ha jól belegondolok, valójában sokkal több mindent tudok, amit határozottan nem szeretnék. Édes mindegy, hogy koporsóba fektettek, vagy elhamvasztotok, de engem ne szórjatok szét sehol. Se tengerbe, se Balatonba, se az utcán, sem sehol. Ha ilyet hallok, mindig groteszk filmjelenetek jutnak eszembe, ahogy urnák törnek ripityára és hamvakat sodor a szél valakinek az arcába. Hát Isten óvjon mindenkit ehhez hasonló traumától. Nem akarok nagy, grandiózus koszorúkat. Ne licitáljatok egymásra a koszorúk méretével és árával, a virágok illatával, és a bánatos búcsúszövegekkel fehér szalagokon, agyoncizellált arany betűkkel. Tudod mit szeretnék helyette? Egy hatalmas vázát, amibe mindenki egyetlen szál tulipánt tesz csupán. Pirosat, fehéret, sárgát, pasztell színűt. Illatosat. Nem akarom a zenekart, akik rézfúvosokon játszanak fülsiketítő, gyászindulókat. Inkább hozzatok egy magnót, és írjatok egy cd-t a kedvenc dalaimmal. Ha egyáltalán lesz még cd akkor. Na persze, azért a Valami Amerika betétdalait ne tegyétek rá, tartsuk tiszteletben, hogy a temetés valójában azoknak a lelki békéjét szolgálja, akik itt maradnak, nem az eltávozóékat. Nem szeretném, ha egy idegen beszélne hosszú-hosszú perceken át arról, hogy ki voltam, milyen voltam, mennyire fogok hiányozni, de cserébe milyen jó helyre kerültem. Beszélj Te. Beszéljenek azok, akikkel éltem, akikkel szerettem, akikkel felhőtlenül nevettem. És nevessetek Ti is. Legalább egyszer. Valaki mondjon majd valami vicceset a kedvemért. Milyen ironikus, Ti lesztek szomorúak, pedig én halok meg. Nem szeretnék halotti tort. Ez a világ legmorbidabb dolga. Sírni, mert valakit elvesztettünk, de közben “Drágám, adnál még egy csirkecombot? Igen, nagyon szomorú, hogy már nem lehet közöttünk. De jó ez a saláta, hogy készítetted?”. Épp az előbb mondtam igaz, hogy nevessetek, de azért mert én elhunytam, senkinek nem kell féktelenül a francia salátát az arcába lapátolni és még egy kókuszkockát letuszkolni az én emlékemre. Miután vége a szertartásnak, mindenki csak menjen haza és legyen azokkal, akiket a legjobban szeret. Becsülje azt a napot, hogy velük töltheti, és ne sírjon miattam, hiszen egyszer úgyis újra találkozunk valahol. Vagy sírjon ha jól esik, de ne túl sokáig.
Kérhetnék különleges dolgokat, lehetne feltűnősködni, hogy az én temetésemre, juszt is mindenki fehérben, bíborban vagy éppen talpig tengerészkékben érkezzen, vagy legyen éjjeli temetésem, milliónyi gyertyaláng társaságában, de olyan butaság volna. Látod, nincs is sok kérésem, nem is kellett olyan sokáig hallgatnod, ahogy arról beszélek, mi lesz, ha meghalok. Most már elmehetsz, tudom, hogy sok a dolgod. Talán nem is teljesül mindezekből semmi, hisz ahogy mondtam, engem akkor már úgysem kérdez senki. De kérlek, legalább Te, az egy szál illatos tulipánt. Azt ne felejtsd el.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez