Ha elmegy...
Nehéz megszólalni, bármilyen formában. Amikor meghal életed szerelme, a lelki társad, a legjobb barátod, nem igazán tudsz mit mondani.
Hová lesz közös családunk, jövőnk, életünk? Hová lesznek tervezett, közös gyermekeink? Hová lesz tervezett, menhelyről mentett korcsunk? Hiába volt ellene a dolognak, és fizetett volna inkább tíz fajtisztáért, ebből még most sem engedek. Az örökbefogadással életet akartunk menteni, azaz mentettünk volna, ehelyett az ő életét vette el valaki. Azt miért nem mentette meg senki?
Mindenki azt mondja, „Fiatal vagy, előtted az élet!” Erre mit mondjak? Hogy nem akarok élni? Mert tényleg nem. Hogy rendszeresen csuklom össze zokogva a szoba közepén? Hogy rémálmaim vannak? Vagy esetleg, hogy élőhalott vagyok? A doki azt mondja, próbáljam meg elengedni. De mi van, ha elfelejtem? Inkább kézen fogva hurcolom magammal mindenhová szellemét. Biztos, amit biztos. Mert én márpedig a legapróbb részletét sem akarom elfelejteni lényének.
Ha sajnálnak, vagy részvétet nyilvánítanak, az a baj. Engem csak ne sajnáljon senki, így is majdnem megfulladok az önsajnálatban. Ha nem tudnak róla, vagy nem törődnek vele, az is baj. Mégis, hogy lehet, hogy nem ismerték? Hogy képzelik? Egy ilyen jó embert mindenkinek kötelessége megismerni. És egyáltalán hogy feltételezhetik, hogy akarok, vagy, hogy tudok rajta kívül másról beszélni? Nem akarok, és nem is tudok. Amúgy is, tudnia kell a világnak, hogy ki volt ő, hogy ki volt Ő nekem – leszek én a hírvivő.
Nehéz lenne megszólalni.
Szerencse, hogy csak egy rémálom volt.
Köszönöm, hogy vagy.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez