Keveset beszélünk a gyerekekről. El vagyunk foglalva, a fogyasszunk, szerezzünk, élvezzünk, túléljünk mottóinkkal. Eltávolodtunk egymástól, vagy még inkább, soha nem tudtunk közel kerülni. Ez az egész valami óriási hiányként lebeg az életünkben, és néha úgy látom, mint egy nagy szürke leplet, ami beterít minket. Távol tart egymástól.

A legtöbb esetben nem vagyunk példák. Ez az igazság. Nem tudom, hogy azért-e mert nekünk is alig voltak példáink, vagy azért, mert ezt tudva sem akarunk mi azzá lenni. A példamutatást is valami külső dolognak tekintjük, amit ha látnak mások (mert megfoghatóvá tesszük, mert megalkottuk ezt a szerepünket is, mint egy színdarabban) akkor elég. De a gyermekeinket nem lehet becsapni, Ők a lelkünkért küzdenek. Azt teszik magukévá, értékelik igaznak. Beléjük rezgünk és fényes vagy sötét pecséteket hagyunk rajtuk.  Azzal azonosulnak, ami bennünk munkál. Nem lehet átverni őket, hiába a bujkálás, az önámítás, az álarcok. A fizikailag felépített - megmutatkozó példa - ad ugyan stabilitást, és nagyon fontos is, de a lelki stabilitás az lesz, ami bennünk lüktet.

Tudom én, hogy a felszín az, amibe mindenki igyekszik kapaszkodni. A felszínben hiszünk, mert nem tanítottak meg arra minket, hogy ez mennyire törékeny. A világunk azért van ekkora bajban, mert a belső megélések helyett csak átszaladunk mindenen. Az életen és a halálon is. A látszólag összetartó család, a látszólag erős Anya, a látszólag jelenlévő Apa. A látszólagos dolgok viszont mély szorongást okoznak. Mert ellentétté lesz benned az, amit látsz, azzal, amit érzel. Ez a legmélyebb belső konfliktus.

Azt mondod, szeretsz. Naponta százszor is. De a másik nem érzi. Mert kimondva szereted, de bent nem éled. A gyermekeink pontosan tudni fogják a mély rezdüléseinket és mivel bíznak bennünk a végtelenségig, el is akarják majd hinni, amit kifelé mutatunk. De tudni fogják, hogy nem az-az igazság. Az igazság az, hogy sajátjuknak élik a szorongásainkat, a félelmeinket, a hazugságainkat. Az-az igazság, hogy ezért életük nagy részét majd azzal kell tölteniük, hogy kiszedjenek minket magukból, hogy saját életük lehessen, amiben nem úgy lebegünk, mint a kísértetek, hanem mint a langyos szellő.

Alapjaiban változtathatná meg a fiatal generációkat, ha mi rendbe tennénk magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy nem bukhatunk el! Ez annyit jelent, hogy érzelmileg hitelessé válunk. A törékenység, a botlás, a sérülékenység felvállalása a példa. Nem a tökéletesség, hanem a tökéletlenség, mert már az életünk is annyira szuper tökéletes kifelé, hogy talán ennyire boldogtalanok még soha sem voltunk ettől a nyomástól. A legnagyobb kár, amit a gyermekeinknek okozhatunk, ha Istenként akarunk tetszelegni. Ha úgy kell tisztelnie minket, hogy nincs bennünk semmi tiszteletre méltó.

De megéri! Én magam ezerszer elbuktam. Tévedtem. De most ha bárki bármivel vádol, nem érdekel. Ránézek a gyermekemre, és csoda, hogy mennyire rendben van. Akkor tudom, hogy megéri magamon dolgozni. Ő a legjobb tükröm. Remélem, hogy lágy szellő leszek az életében, aki majd akkor is meg tudja simogatni, ha nem lehetek vele, vagy a fülébe súgni, hogy mindig merje azt az utat választani, amit a szívében érez.

Facebook

• érzések fejlődés nevelés személyiség

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!