Filmemlék: Az élet szép (La vita é bella)

A rendező, főszereplő és író egy és ugyanaz a majdhogynem vásári komédiás fickó. És pontosan azon a határon táncol (néha szó szerint), ahol nem tudom eldönteni, hogy tenyérbemászó és idegesítő-e, vagy nagyon szeretem. - Roberto Benigni filmje

Élőben valószínűleg viszonylag hamar elhajtanám, mint a tilosban legelő marhát, de ebben a történetben egyszerűen tökéletesen működik minden geg és poén. És nagyon jól áll neki ez a majdhogynem “ripacskodó" báj. Egy dolog miatt: mert valódi szeretet hajtja. És ez nem túlzás. Amit nehéz lenne meg- és eljátszani. Ebben a filmben ami sok, az sem az. Egyszerűen működik. Mese, ami elhiteti velünk a szépet. A legnagyobb pokol közepén is.

Ma már nem divat az udvarlás. A fiatal lányok sokszor szívesebben dörgölőznek olyanokhoz, akik megalázzák, sértegetik őket, mert összetévesztik az erőt az agresszióval (itt írom le először és utoljára - azt is egy kis gyomorsavat felköhögve - a tisztelet és a kivétel szavakat egyazon mondatban). Ehhez nyilván neveltetésbeli torzulás és sok egyéb dolog vezet. Az elhanyagoló, hideg, távoli apa a viselkedésével tönkreteszi a saját lánya férfiideálját. De Guido (Roberto Benigni) klasszikus udvarlást mutat be. Zsigerből és őszintén. Akkor is, ha épp “hazudik". A humor, a meglepetés, olykor a meghökkentés, a kedvesség és a szeretetteljesség minden olyan jegyét magán hordozva, amitől a fent említett nőtípus hanyatt homlok menekülne. De Dora (Nicoletta Braschi), a “Hercegnő” érti és érzi az elképesztő elhivatottságot és szenvedélyt.

Filmemlék: Az élet szép (La vita é bella) - STYLENEWS - Kultúr-kitérő -

Összeházasodnak, gyermekük születik. És miközben igyekeznek a kis Giosué (Giorgio Cantarini) köré humortól, álmoktól és varázstól dús mesevilágot szőni, rájuk szakad a második világháború, és a fasiszták faji ideológiájának minden agyréme, Guido és így a kisfia zsidó származása okán.

Végül elérkezünk ahhoz a fejezethez, amelyben az egyik legkiválóbb módon keveredik komédia és dráma. Nevetéstől és fájdalomtól könnyesen. Egyéni- és csapatversenyekkel. Hatalmas, hangsúlyozom, óriási nyereményekkel! Gyönyörű zenékkel. És minden szörnyű következménnyel együtt annak tudatával betelve, hogy az élet szép. Mert tényleg az!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...