Film emlékek: Rossz versek

Ki a fenét érdekelne egy olyan film, ami szárazon elmeséli, ami történt. Unalomba fulladna, rideg és érzéketlen lenne, mert nem az számít igazán, ami történik, hanem ami közben az emberben, a lelkében, a fejében lezajlik. A gondolati- és érzelmi szinten pörgő színes kavalkád. Az a megbokrosodott ló, amelyik a benne lévő zavart és félelmet átadja az izmainak, majd tombolni kezd.

Mikor a harminchárom éves Tamást a Párizsban, ösztöndíjjal tanuló barátnője, Anna kidobja, a srác minden képességével igyekszik visszaemlékezni azokra a fordulópontoknak vélt helyzetekre, amik végül kudarcra ítélték a kapcsolatát. A szerelmét - legalábbis azt, amit ő arról gondolt. De nem csak erről van szó. Nem csupán a kapcsolat kudarcáról. A felnőttség határán táncolni igen különös mutatvány. Gondolhatjuk és mondhatjuk, hogy az, aki elhagyja a felesleges képzelgést, nem sző már színes álmokat, abbahagyja a merengést, majd a racionalitás tégláiból felépíti a határozottság falait, felnőtt. És onnantól megingathatatlanul és sziklaszilárdan áll.

De az emberi psziché nem ilyen. Az érzelmek nem ilyenek. Az ember, aki az élete során álmodott, vágyakozott, megkísérelte megélni ezeket a színes buborékokat, egyértelműen kellett, hogy átéljen kudarcokat is. Minél nagyobb a kudarc, annál erőteljesebben szakadnak fel újra azok a sebek és érzelmileg/lelkileg "eldobozolt" bizonytalanságok, amik felett a felnőttségre hivatkozva feleslegesnek láttunk tovább időzni.

Film emlékek: Rossz versek - STYLENEWS - -

Ez a film számomra arról beszél igen hatásosan és erőteljesen, hogy mindaz a kudarc és fájdalom, beteljesületlenség, ami ért minket az idők során, amellett, hogy nehézzé tett órákat, napokat és heteket, nagyon is hozzájárult a lelkünk felépítéséhez.

A film remekül játszik az időben és térben, valóság és fantázia között történő ugrálással. És mindezt képes úgy végrehajtani, hogy egy pillanatra sem éreztem kellemetlennek. Érzelmes és szórakoztató. De nem csöpögős és főleg nem okoz szekunder szégyenérzetet, mint a vígjátéki elemeket felsorakoztatni kívánó rettenetek, amiket az utóbbi években humorosként próbáltak eladni. Őszintén szólva vártam azokat a nagyon kellemetlenül "magyar" filmes banalitásokat, amiket bármikor képesek vagyunk elkövetni. Emiatt nem is akartam megnézni, mikor kijött. Félórája fejeztem be. És azt hiszem, találtam egy olyan művet a magyar palettán, amit újra és újra meg fogok nézni.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...