Mikor kell menekülőre fogni? Melyik az a pont, amikor úgy kell istenhozzádot mondani egy kapcsolatnak, hogy vissza sem nézünk a vállunk felett? Mikor kell mégis szedelőzködnünk, annak ellenére, hogy polipkarok tapadnak ránk, és együttes erővel tartóztatnak, utolsó esélyért esdekelve? Jelek vannak. Jelek, melyekből olvasni és tanulni kell, nem paranoiás aggódalommal, hanem okos, felnőtt női tudatossággal.

Mert bármilyen vonzó is ő, a jelek magukért ordítanak, és mielőtt kitennénk lelki, netán testi egészségünket mindenféle veszélyes ártalomnak, menekülőre kell fognunk, mérlegelés és kifogások keresése nélkül. Mindenkivel előfordul, hogy nem a megfelelő ember karjaiban talál ideiglenes pihenőhelyet.

Kezdetben lehet, hogy nincsenek kifejlett lélekszenzoraink a veszély észlelésére, mégis a valami nem stimmel okozta kényelmetlen diszkomfortérzet később szorító, fullasztó tüneteket okoz, és egyre inkább fojtogató az együttlét, kevés a szabad levegő, az oxigén, amitől szabadon, háborítatlanul tudna létezni és fejlődni. Ez az írás nem sztereotipizálásra hívatott, mert ugyanúgy léteznek személyiségzavarokkal küszködő, különféle fóbiáktól és mániáktól szenvedő, életerőt elszívó nőneműk is, kiknek mézesmázos csapdájába mégis férfiak tucatjai sétálnak bele gyanútlanul.

Melyek azok a férfitípusok, melyektől menekülnünk kell? A nárcisztikus jelzőt oly könnyen ragasztjuk mindenkire manapság. De vajon tudjuk, mit takar ez a személyiségzavar valójában? A mitológia szerint Nárcisz egy gyönyörű fiatalember volt, aki megvetette a szerelmet. Rengetegen csodálták szépségét, számtalan nimfa bele szerelmesedett, de ő mindig hideg és elutasító maradt. A nők az éghez fohászkodtak büntetésért, és szavuk meghallgattatott. Egy forró nyári napon az ifjú Nárcisz szomját oltandó a víz fölé hajolt, és amikor meglátta önnön arcképét, azonnal beleszeretett. Próbálta elérni imádata tárgyát, a vízbe zuhant, és ott lelte halálát. Az ilyen pszichés zavarban szenvedő ember kizárólag csak önmagát szereti, mértéktelenül énközpontú, a másik érzéseit, gondolatait teljességgel ignorálja, figyelmen kívül hagyja.

Kezdetben igen megnyerően viselkedik, kellemesnek tűnő személyiségével hamar megszeretteti önmagát, könnyen beilleszkedik. Lételeme, hogy mások felnézzenek rá, elismerjék, ennek érdekében folyamatosan felsőbbrendűséget hangsúlyoz. Saját személyiségének nagyszerű mivoltát, a világban való szerepét túlzott jelentőséggel éli meg. A kritikát nem viseli el, ilyenkor hihetetlen indulatot, dühöt, feszültséget él át, mely agresszióba is fordulhat. Stabil, hosszú távú kapcsolatra képtelen, mert amíg töménytelen kedvességet és melegséget vár el, sőt követel, addig ő mindezt viszonozni nem tudja, mert önzetlen szeretetre és odaadásra képtelen. Egy nárcisztikus mellett örök magányra és ridegtartásra ítéltetünk, tanácsosabb nem elmélyülni az effajta mérgező viszonyban, mert később sokkal nehezebb kivergődnünk az érzelmi csapdából.

Aki képtelen a felelősségvállalásra, még nem vált felnőtt, önálló, céltudatos, céljait megvalósítani is képes férfivá. Az ilyen ember lélekben még kisfiú, a mamahotelben tengeti ingerszegény, örök egyetemista, vagy közveszélyes munkakerülő mindennapjait. Mentsége mindig van. Például az önmegvalósítás, rózsaszín álmok, befuccsolt projektek, elúszó milliók. Az életkezdési válság nagy, fekete keselyűszárnyakkal nehezedik rá, hogyan volna képes másokért felelősséget vállalni, ha önmagáért képtelen? A mama nem löki ki a fészekből, hiszen nem lehet ennyire szívtelen, ráadásul legszívesebben még mindig etetné és fürdés közben lecsutakolná a hátát a harmincéves önálló életet elkezdeni képtelen óriásbébinek.

• férfi lélekhangok párkapcsolati problémák személyiség személyiségzavar

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!