Egy megszakadt kapcsolat is gyász, veszteség, ugyanúgy végig kell vánszorognunk a lelki feldolgozás fázisain, mintha örökre búcsúznánk egy elvesztett szerettünktől. A ránk szakadó magány jobban sajog, mint a fizikai érintés hiánya. Önostorozó lélekéheztetésbe kezdünk, ami szomorú, magányos cselekedet, és ha túl sokáig végezzük, életstílussá válhat, zsémbes, irigy, rosszmájú embert formálva bárkiből.

Az elutasítás, elhagyatottság traumája fizikailag fáj. Értékes emberi kapcsolataink nagyon fontos szerepet töltenek be az életünkben. Olyannyira, hogy az elutasítás, az alkalmatlanság élménye ugyanazokat az agyterületeket aktiválja, mint a fizikai fájdalom. Amilyen a kapcsolatunk minősége, olyan mértékben értékeljük önmagunkat, az emberi természet már csak ilyen. Ha egy számunkra fontos ember eltűnik az életünkből, végzetes sebet üthet az önbecsülésünkön. Pedig aki elment, nem vitte magával a napot.

Nem kell a tükröket letakarni, és nem kell megállítani az órát az ő kedvéért. Számunkra nem állt meg az idő. Meddig kell gyászolni egy szerelmet? Meddig kell jelképesen feketében járnunk, mikor dobozoljuk be az emlékeket végleg, és dobjuk le a szemétledobón? Mikor töröljük ki a telefonszámát, mikor legyen az, amikor már nem ő az első gondolatunk reggelente, mikor váljunk le egymásról végleg? Mikor nem fogjuk már hallani a lépteit a hajnali csöndben? Meddig tart még az ideiglenes paralízis a szívben, és a végtagokban? Egy ideig még tart. Kitartás, időre van szükség. Egy év, hivatalosan, ha meghal egy szerettünk. Ha letelik a gyászév, akkor majd újra kezdődik, zajlik az élet. Akkor levetem a fekete ruhát, és másnap belebújok a színesbe, élni, lélegezni fogok újra. Egyetlen év elég?

Megöltük, szétzúztuk, agyongyötörtük egymást a kapcsolatban, belátjuk, hogy nem működik. Egy elmúlt szerelem soha nem lehet azonnal, varázspálca suhintásra barátság. Egymásról le kell válni, és át kell értékelni a másik embert, útjára engedni, és nem figyelni többé a lépéseit, még távolról sem. Nehéz elfogadni, hogy két hihetetlenül különleges ember, akik imádták egymást, most senkik. Vannak a párkapcsolatban élők, és vagyunk mi, ezt ismételgettük büszkén, és most lám, nekünk sem sikerül. Itt állunk bátortalanul, szárnyszegetten, most hogyan tovább? Mi nem leszünk a szakítás után sem hétköznapi páros, majd érzelmileg éretten kézben tartjuk a dolgokat. Maradjunk barátok, mondjuk kínok közt, görcsbe rándult aggyal, keserves grimasszal az arcon. Maradjunk kapcsolatban. Miért? Soha nem lesz vége. A régi szokások nehezen halnak meg, tartja a mondás. Mit teszünk? Összekeverjük a megszokást a szerelemmel.

• érzelmi érés exkapcsolat felmelegített érzések párkapcsolat újrakezdés

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!