„Ez már nem a férje, hanem egy radioaktív tárgy”

Dokumentumfilmen, amit még a Csernobil-sorozat sem mutatott meg. A 2019-es Csernobil című sorozat világszerte milliókat szegezett a képernyők elé, sokan ekkor találkoztak először, vagy éppen mélyebben a 40 évvel ezelőtti katasztrófa történetével. Innen építkezik tovább a Csernobil: egy nukleáris katasztrófa krónikája dokumentumfilm, amelyben kutatók, túlélők és orvosok nyilatkoznak.

„A reaktor több tonnás fedele úgy pattant le, mint egy pezsgősdugó. A dolgozók nem voltak felkészülve, nem tudták, mit tegyenek” – fogalmaz Galia Ackerman történész az 1986. április 26-án történt atomkatasztrófáról, aminek paradoxonja, hogy az eredeti terv szerint egy biztonsági teszt lett volna. Az eset nemcsak a Szovjetuniót, hanem egész Európát megrázta, következményei generációkon ívelnek át – egészségügyi, környezeti és politikai értelemben is.

A tragédia 40. évfordulóján, vasárnap 21 órakor debütáló Viasat History-dokumentumfilm a tényeken alapuló rekonstrukcióra vállalkozott. Részletesen bemutatja a biztonsági teszt körülményeit, a reaktor tervezési hibáit és azokat a döntési helyzeteket, amelyekben a politikai nyomás és az információhiány kulcsszerepet játszott. Hiszen „a valódi információ nem a médiából jött, hanem az emberek konyháiból.” (Ulysse Gosset, újságíró)

„Április 26-án apám üzleti úton volt Moszkvában. Akkoriban a minszki nukleáris energiaintézet igazgatója volt. Felhívta anyámat. Nem beszélhetett nyíltan, mert mindent rögzítettek. Csak annyit mondott anyámnak, hogy ne engedjen ki az utcára – meséli Alexey Nesterenko, aki ekkoriban 12 éves volt. “Bár csekély a dózis, amit 1986-ban kaptam, mégis továbbadhatom a gyermekeimnek, akik pedig az unokáimnak.”

„Sok gyerek köhögött, de nem volt lázuk, és semmi sem látszott a tüdejükön. Nem értettük, miért. Senki semmit nem tudott a sugárzásról, még könyvet sem találtam róla” – idézte fel Alla Shapiro gyermekhematológus.

A sugárzás szintje egyes térségekben százezerszerese volt a normálisnak, a radioaktív anyagokat nem csak belélegezték, az a bőrön keresztül is bejutott a szervezetbe. Ebben a környezetben kellett dolgozniuk a tűzoltóknak és az erőmű technikusainak, amely küldetés gyakorlatilag a halálos ítélettel volt egyenlő.

„A kórházban mindegyiküket saját elkülönítő zónába helyezték. Nem kaptak sok kezelést, mert senki sem mert bemenni hozzájuk. Családtagjaikat nem engedték be, azt mondták: ez már nem a férje, hanem egy radioaktív tárgy” – mondta el a filmben is nyilatkozó történész.

Az orvosok, kutatók, mérnökök mellett külön figyelmet kap az a közel egymillió likvidátor, akik minimális védőfelszerelésben dolgoztak az extrém sugárzásban, miközben hat Balatonnyi területen kellett kezelniük a baleset következményeit.