Az ember mindig mindent tud. Ha magába néz pontosan tudja, mi a helyzet az élete különböző területeivel.

Tudja mi, miért történik, tudja, hol rontotta el, hol volt lusta, hol hazudott mindenkinek, és azt is tudja, hogy folyamatosan hazudik önmagának.

Ez a helyzet. Szépíthetjük a dolgot, de ez az igazság. Csak egyet nem értek, állok meg gondolkodás közben, mintegy külön figyelmet szentelve a felfedezésnek: ha mindvégig tudjuk, hogy nem vagyunk őszinték sem önmagunkhoz, sem másokhoz, minek csináljuk? Minek pazaroljuk rá az időt, amiből nincs végtelen? De persze nem tudok valódi válasszal szolgálni sem magamnak, sem másoknak a saját hülyeségem miatt. Talán ezzel szórakoztatom magam, találgatok, talán unalmas lenne a nagy nyugalom, és kiegyensúlyozottság.

Valamiért mindenki ugyanazt csinálja, állapítom meg a minap az embereket figyelve magam körül. Legyen szó munkáról, magánéletről, szabadidőről vagy bármiről – folyamatosan nehézségeket talál ki önmagának – ha tud róla, ha nem – amelyeket, majd kiválóan leküzd és végre elnyerheti a jutalmát. Persze az utolsó lépéssel valahogy mindig adódnak gondok, mert mintha mindenkinek lenne egy kis drámafüggősége... Mintha mindenki egy hollywoodi film főszereplőjének képzelné magát és még a happy end előtte egy-két fondorlatos csavarral nehezíteni akarná a főhős életét.

És igen, mindenki a hős szerepére játszik. A hősök pedig általában elbuknak, feláldozzák magukat, szóval valamiképpen rosszul járnak. A film vége szomorú, mert azt nagyon értjük, sajnáljuk magunkat rettenetesen, és persze mindenki velünk sír, s ettől szerethetőbbnek érezzük magunkat. Hát elbuktunk, nézünk meghatottan, szakadt szívvel magunk elé, míg saját hatásunk alá kerülünk. Ennyi volt az élet, nem tudjuk újraindítani, mint a játékot a számítógépen, pedig milyen jó lenne…

• életfelfogás életmesék hozzáállás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!