Ennél többre már nem vagyok képes, lesz, ami lesz

Magam sem értem teljes mértékben, hogy hogyan, de végül én is eljutottam arra az igen zaklatott állapotot előidéző szintre, amikor azt tudom csak mondani: „Csessze meg, ennél többre már nem vagyok képes, lesz, ami lesz!”

Alapvetően egy olyan életteret és felfogást igyekszünk kialakítani, melyeknek köszönhetően biztonságban érezzük magunkat. Arra törekszünk, hogy minden a saját elképzelésünk szerint alakuljon, és arra, hogy ne történjen semmi váratlan vagy bizonytalan a mindennapjaink során. A felettünk álló szakállas emberke (nevezzük hát most így) azonban elég vicces figura, mert gondoskodik róla, hogy ez azért ne feltétlenül ilyen zökkenőmentes formában manifesztálódjon. És ez egyébként jól van így, persze, ha figyelembe vesszük azt a bizonyos határt, amit mi húzunk meg egy idő után, akarva-akaratlanul is. Nem hozna egetrengető fejlődést és nem okozna feledhetetlen, euforikus pillanatokat a lineáris vonalvezetés monotonitása. Csakhogy van egy ingerküszöb, amit, ha átlépnek, bizony összecsapnak a hullámok a fejünk felett és úgy érezzük tehetetlenek vagyunk.

Mivel ahhoz szoktunk hozzá, hogy az esetek nagy részében nem igen lépünk ki a komfortzónánkból, teljesen begubózunk és készek vagyunk feladni az egész küzdelmet, ha túl sok dolog ér egyszerre minket. Sajnos, vagy nem sajnos, mindent nem is képes az ember eltűrni, vagy véghez vinni. Lépésről lépésre haladok én is. Sőt, már csak sodródom az árral. Bármennyire depresszív elgondolásnak is tűnik ez, egyáltalán nem az. Hagyom, hogy kiforrják magukat az események és kész. Mindent megtettem és próbálok megtenni annak érdekében, hogy egy kiegyensúlyozott, boldog életet éljek és teszek a céljaimért, a jövőmért, nap mint nap. Ennél többre ki képes? Egy másik univerzumban a Wonder Woman énem, szexi bőrruhában, szuperszonikus gyorsasággal átugrálva az akadályokat biztosan, de ő a Wonder Woman énem, egy másik univerzumban. Talán egy nap összefutok vele és lepacsizunk.

Ennél többre már nem vagyok képes, lesz, ami lesz - KERESD A NŐT - Lélekhangok - életszemlélet, lélekhangok,

Szóval teljesen rendben van felismerni, hogy kifogytak a tartalékaink és muszáj megállnunk egy kicsit. Muszáj hagyni, hogy a történések csak úgy utat törjenek maguknak. Van, hogy ennél többet nem lehet tenni. Az emberi elme és test elfárad a konstans megpróbáltatások hatására, tehát nem tud mást tenni, minthogy pihen, aztán meg vár, ameddig el nem áll a dagály.

Az érdekes és olykor meglepő jellemvonása ennek az állapotnak, az az, hogy rendkívül nagyszerű dolgok is történhetnek mindeközben. Hiába érezzük úgy, hogy „basszus, ez a helyzet katasztrófa, jelenleg egy merő csődtömeg vagyok, és ebből semmi jó nem sülhet ki”, mégis kezdetét veszi valami nagyon pozitív. Ránk mosolyog a szerencse, vagy az élet szimplán így működik, de újra a helyére kerül minden.

Amolyan „guilty pleasure” féle dologgal azonosítják a sodródást az emberek, pedig előbb, vagy utóbb mindenkinél felüti a fejét ez az állapot. Én legalábbis nem érzem magam bűnösnek. Remélem, hogy hamarosan visszanyerem a régi erőmet, és én döntöm el mikor milyen erősségű hullám dominál a tengeremen, de most csak sodródom az árral. És ezt egyáltalán nem bánom, mert ez is az élet része.