Egyszer mindenki Bridget Jones akart lenni

Bridget mi vagyunk: te és én. Ha valaha is túl jól érezted magadat szingliként. Ha harmincasként még mindig kiborítanak a családos barátok. Ha túl sokat, illetve ha túl gyakran húzod meg a vodkásüveget, majd lelkiismeret furdalás nélkül, este tízkor is benyomod azt a sütit. Bridget, a kilencvenes években egyedülálló volt (a szó minden értelmében), üde és vicces. Helen Fieilding írónő idén, az első könyv megjelenése után tizenhét évvel búcsúzik el tőlünk, és a főhősétől. De vajon mennyire érezzük még mindig sajátunknak a történetet?

Helen Fielding 1996-ban, szokatlan, de teljesen tiszta képet festett az egyedülálló harmincasokról: italozó barátok, ingadozó felelősségvállalás, közepesen rossz állás, csapongó párkapcsolatok és természetesen egy jó nagy adag humor, hogy elviseljék a szülők és a társadalom rosszallását. Anno, amikor a könyvet olvastam, mindössze 15 éves lehettem, és nem hittem el, hogy ez vár rám, ha betöltöm a harmadik ikszet. De Bridget mindent elrontott nekem. Vannak olyan főhősök, akik belénk ivódnak és akarva – akaratlanul, örökre velünk maradnak. Átformálják a gondolkodásunkat, és közben egy kicsit mi is saját képünkre alakítjuk őket. A gyerekkori képzeletbeli barátok felnőttkori megfelelői ők, akikre mindig számíthatunk, ha nem tudunk mihez kezdeni magunkkal egy esős délután.

A mi Bridgetünk azonban, valahol két vodka és két nagy Ő között, középkorú lett. Gyerekes, sőt özvegy anyuka, aki szívesen múlatja az időt fiatal férfiak társaságában. Helen Fielding legújabb könyvében így fejezi be a történetet, amely nálunk várhatóan jövőre jelenik meg. Vajon mi is ilyen sorsot szántunk volna kedvenc hősnőnknek? És ami még fontosabb, vajon ilyen sorsot szánunk magunknak? Mark Darcy még a láthatáron sincs, pedig már Carrie is hozzáment Bighez. Én Bridgetet okolom mindenért: azért hogy harminc évesen is teljesen normálisnak érzem, ha hétköznap nem emlékszem pontosan a taxi útra hazafelé, ha a hűtőmben mindig ott lapul egy üveg bor, ha úgy váltogatom az állásokat, mintha felettem sose járna el az idő, és ha még mindig szívesebben érkezem haza csendre, mint gyerekzajra.

Persze nem minden nap gondolom így. Vannak napok, amikor egészen mást szeretnék. Stabilabb, biztonságosabb életet. De ha ilyen módon képzelem el a jövőt, a kiszámíthatóságtól rám tör a pánik, és rájövök, hogy még mindig nem állok készen. Az utazás sokkal izgalmasabb, mint az úticél. És én még vezetni sem tudok. Hallod ezt Bridget? Teljesen elrontottál. A legrosszabbra tanítottál: arra, hogy minden rendben van akkor is, ha igazán semmi sincs rendben.

Kis Zsuzsanna

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!