Egy másik nő, nem ugyanaz

Mari, én sok évvel ezelőtt nem így voltam. Nem jött értem fekete nagy kocsi, nem ilyen ruhákban jártam és az eszcájgot sem a végénél fogtam meg, ahogy azt a nagyságos úri házaknál illik, hanem középen, mint az újonc cselédlányok, akik még nem lesték el a méltóságos asszonyuktól, hogyan is kell tartani a villát.

Tudod, gyerekkoromban mindig imádtam a resztelt csirkemájat. Nem tudom neked megmondani, miért fűzött különös rajongás épp a resztelt csirkemájhoz, talán csak az az egy rém banális oka volt, hogy szerettem a krémes ízét. Később persze volt alkalmam megkóstolni a libamájat is. Nem tagadom Mari, az sem volt ellenemre, hogy alkalomadtán ilyen úri étket vegyek magamhoz, de a resztelt csirkemáj ízét, valahogy jobban kedveltem ezután is. És tudod, ennek mi volt az oka? Nem rettegtem attól közben, hogy nagyanyám mindjárt a fejemre csap, mint azt egész biztos tette volna, ha meglátja, hogy azt a másik, drága étket falatozom. Nagyanyám kardos asszony volt, csak szemlesütve lehetett elé állni, ha valamiféle csínytevést követtünk el a húgommal. Ha leettük a bokorról a köszmétét – tifelétek a Dunántúlon ezt egresnek mondják – amiből ő szörpöt akart főzni, egész biztos, nem mertünk elé állni nyílt tekintettel, hogy 'igen drága nagymama, mi tényleg lelegeltük a köszmétebokrot'. Mondom neked, a szeme villanásától féltem a legjobban, nem is a csípős vesszőtől, ami a haragos pillantás után következett.

Szóval szégyelltem volna nagyanyám előtt azt is, hogy libamájat eszem. Pedig ne gondold, hogy ő cseléd vagy parasztasszony volt. Az ükanyját úgy emlegette, mint egy mesebeli bárókisasszonyt, akinek kegyéért messziföldről jöttek a kérők, és ő sorra mindet elhessegette. Az anyja pedig együgyű munkásokat teremtett rendre az átkosban. Féltek az én néhai dédanyámtól még a megtermett mesteremberek is. Na, tehát képzelheted mit szólt volna a libamájra a nagyanyám. De ahogy az idők változnak, az embert is úgy formálja az a sokminden, kit jobbra, mást bosszantóbb természetűre. Aztán egyik nap, mikor resztelt csirkemájat készítettem - de valahogy már a főzés közbeni szagtól is émelyegtem - ki kellett nyitnom az ablakot. Pedig napközben sem tudnak csendben maradni az otthonhagyott, unatkozó asszonyok, abban a tisztes úriházban, ahol a Sándor fizetett nekem egy teraszos, szép bérleményt. Igen, Mari, a Sándor az a drágaórás, böhöm nagy autós, sofőrrel. De most ez mindegy, a Sándor egyébként se sokat számít, pláne nem ebben a történetben. Te, figyelj, ettem a májat és olyan vacakul lettem tőle. Ne fizikai rosszullétre gondolj, nem lett hányingerem, semmi ilyen nem történt. Egész egyszerűen csak elkapott az undor és egycsapásra fogalmam nem volt arról, hogy vehettem én ilyen ételt egyáltalán a számba. Ki is kapartam a kukába, pedig nem volt a májnak az ’égegyadtavilágon’ semmi baja.

Tudod, van olyan, hogy az emberben visszafordíthatatlanul elindul a változás. Egy napon észreveszi, hogy a végénél fogja meg a kanalat, vagy szól a pincérnek, mert nem burgundisban szervírozta a francia pinot, neadjisten egyik napról a másikra nem kívánja már a gyerekkori kedvenc ételét. És ekkor én – így hidd el nekem – rettenetesen megijedtem. Nem azért, mert végre értettem az elegáns társaságok viselkedési szokásához, hanem mert tudtam, hogy nem leszek már az a romlatlan boldog édes gyerek, aki voltam, nem leszek már igazi, színjáték nélküli nő soha többé.

Szentesi Évi

Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!