Egy délután otthon

Tegnap ismét részt vettem egy csodás családi értekezleten. A Család megvitatta a nagybátyám válását. Mert nálunk ez úgy ment, mint az olaszoknál. Sokan voltunk és annak lett igaza, aki a leghangosabb volt. Ez általában öregapám posztja volt, aki a méhkirálynő, a rendkívül szigorú és határozott nagymama gondolatait osztotta meg azokkal a birkákkal, akarom mondani a családom tagjaival, akik úgy hallgatták, mint a Szentírást. Mert nálunk, jó katolikusoknál ez így működött. A gyűlés egyébként sikerrel zárult. Megtárgyalták, hogy erkölcstelen dolog a bácsi válása, hát még az új várandós barátnője. Kis híján kitagadták, eközben én jól laktam.

Aztán vége lett a sokfogásos vasárnapi ebédünknek. A rokonok elkezdtek haza szállingózni, nekem azonban maradnom kellett, mert mondanivalóm akadt. Gondoltam eldicsekszem, hogy huszonkét éves koromra eljutottam arra a szintre, hogy összeszedtem egy vállalható pasit - ez nagy érdem, mert az egyik nagynéninek ez dupla ennyi idős korára sem sikerült – akit esetleg be is mutatnék, egyrészt remélve, hogy nem menekül el, másrészt, hogy ne legyek továbbra is béna csaj, aki még mindig szingli. Legalábbis hivatalosan annak számít, mert nálunk, mint vallásos családban, az alkalmi kapcsolatok egyértelműen nem léteztek, de minimum tabu témának számítottak. És „mivel nem beszélünk róla, nincs is”, mert ez itt kérem így működik.

Na, nem baj. Miután az utolsó kedves vendég is végre hazament, úgy döntöttem, előállok a mélyen tisztelt nagyszülőknek az új párom hírével. Az új azt jelenti, hogy fél éve megvan, épp elég ideje ahhoz, hogy esetleg eljöjjön hozzánk teázni. Ebédelni még nem, de egy tea azt hiszem, már beleférhet. Ekkor nagy levegőt vettem és benyögtem: Van pasim.

Végre. Közvetítette végül Nagypapa Nagymama gondolatát, aztán folytatta. El ne váljatok nekem, mert akkor mindkettőnek elverem a derekát. Nem mondom, hogy nem lepett meg a reakció, de gyorsan tudtam válaszoltami, amitől azonnal elfelejtették a bácsi válását, ugyanis az én sztorimnak szintúgy botrány szaga volt. Ja, mi nem fogunk elválni, én nem megyek férjhez. Nyilatkoztam, amikor nagymama eldobta a kezében lévő Herendit. Márpedig ilyen nincs! Kelt ki magából az öreg. Hát akkor gyereket sem akarsz? Az Isten áldjon meg, te lány! Hát nem katolikus iskolába járattunk? Hová tűnt a nevelés? Az a szellem egy életre szól!

Nem reagáltam, csak bólogattam a kérdésekre a választ, hogy igen, akarok gyereket, hogy igen, katolikus iskolába jártam, és arról, hogy hová tűnt a nevelés talán a bácsit kellene megkérdezni, aki szintén abba a gimnáziumba járt, ahova engem járattak. Őszintén szólva elégedett voltam a botránnyal, amit keltettem, egészen addig, amíg el nem kellett kapnom a fejem a pofon elől.

Mert nálunk, képmutató katolikusoknál ez már csak így ment. Gyereket csinálni, nevelő szándékkal megverni, megcsalni és szombatonként selyemkendőben misére járni erkölcsösnek számított, de persze, csak akkor, ha házas volt az ember!

Gódi Réka

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!