Egy befejezetlen történet vagyunk. Egy félbe maradt mondat, egy idő előtt szétpukkant szappanbuborék, egy soha be nem teljesült szép ígéret. Egy életerős, szemet gyönyörködtető virág, aminek érthetetlen módon túl korán lehullnak a szirmai. Egy szó vagy a nyelvemen, amit nem tudok kimondani, ami nem jut eszembe, ezért mással helyettesítem, körülírom, de az már nem te vagy, nem vagy eredeti, csak egy szomorú, kényszeredett szinonima vagy.

Egy óriás felirat vagyunk a repedezett filmvásznon: vége, a szó pofon üt, arcunkba kiált, fel sem készültünk rá, az előző képkockán még nevettünk, még boldogok voltunk. Egy hirtelen, és váratlanul elszakadt régi film vagyunk, és a gépésznek nincs ideje sem kedve már bíbelődni velünk, leír, leselejtez, megszabadul tőlünk. Egy gyönyörű álom vagyunk, amire már nem emlékszem reggel, és álomittasan, a hatásod alatt, boldogságdelíriumban próbállak leírni, de kezem sután lóg, és agyam képtelen felidézni, amiben részem volt. Egy elfelejtett álom vagy, egy lassan elpárolgó édes érzés vagy, egy illanó illat a kézfejemen, egy gyengülő érintés a nyakszirtemen, egy kéz a derekamon, egy figyelő tekintet, aki messziről néz, távolról vigyáz, de már nincs velem, nem akar velem lenni, és felemészti ez a felemás, nyomorító érzés, hogy halálosan szeret és halálosan fél tőlem egyszerre.

Egy semmibe futó, száguldó, fehér vonal vagyunk az út közepén, csak egy utas vagyok mögötted, és nem szólítalak meg, nem beszélgetek veled semmiségekről, mert fizettem eleget az útért, tedd csak a dolgod, vigyél engem haza, azt akarom. Egy feszült, felhúzott váll vagy, egy értetlen tekintet, egy fejlett igazságérzetű, tiszta lelkű kamasz. Egy simító kéz vagy az éjszakában, egy védelmező kar, egy öntudatlanul is ölelő test. Reggel pedig visszaveszel mindent, amivel éjjel kecsegtettél, rám szórod a kincseidet, aztán visszalopod mindet, mert szerinted nem érdemlek semmit. Egy rég vágyott ajándék vagy, amit soha nem kaphattam meg, egy távoli csilingelés karácsony éjjelen, te vagy az angyal, aki soha nem érkezett meg hozzám, üres ajándékdoboz vagy a túldíszített fa alatt, elhaló betlehemes ének, aminek nem tudom a szövegét. Megrajzolt ház vagy, beléd költöznék örökre, de nem hagyod, mert mindig újakat rajzolsz, mindig másmilyeneket, és én már nem tudom, hová menjek, hol van a mi otthonunk.

Ül a vállamon a szerelmünk. Kitárt, óriás szárnyakkal, beterít, kisajátít, magának akar. Éjszakánként a mellkasomra ül, a csend és a sötétség felerősíti a hangokat és minden érzést mikroszkóp alá helyez, és kényszerít, nézzek bele, szembesüljek, definiáljak és analizáljak. Túl sokat vár tőlem, sok ez nekem. Éljek együtt e rendellenes szerelemmel, viseljem el. Ül a mellkasomon, szorít, szaggat, és néha giccses szíveket rajzol lelkem sivatagi homokjába.

• szakítás szerelem válás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!