Múltam árnyai közt járok. Nézegetem régi emlékeimet. Mily régiek, mily valósnak hitt ábrándok vetődtek papírra... és mennyi minden változott azóta. Vágyaim, fájdalmaim létezőek voltak, erősek... lám, az idő mi mindenre képes. Megfakította, megkoptatta minden sebem.
Olyan sorokat olvastam, melybe akkor belehaltam, mára minden egy rossz emlék már, elszenderült a sok keserűség, beleivódott énembe, én pedig itt ülök és mosolygok. Ma már mosolygok az elsírt könnyeken, a gyilkos fájdalmon, az eszét vesztett kínokon, minden csupán vágy volt. Vágy arra, hogy egység legyek, hogy biztonságban legyek és annyira nem láttam, milyen távol voltam tőle. Amióta kézen fogva járok a végzettel, azóta tudom, hogy az ego sok várat épít magának megközelíthetetlen álmokból. Félreismerünk embereket, másokról azt hisszük, majd ő lesz, ki megfogja kezünk. Eszünket vesztjük egy-egy szakításon, fájdalmunk annyira valós, hogy érezzük, felszakad a szívünk, mind ahányszor rá gondolunk. Hánykolódtam álmatlanul, levegőre szomjazva, ahogy a pánik átvette az uralmát a testemen, mikor nem volt ott velem azt hittem... csupán a magány volt, mi magába fogadott. Kiderült, hogy a magánytól menekültem, menekülök most is.
Ahogy egy-egy végzet mégis beteljesült, látom, mennyire távol állt attól, amilyennek hittem. Mindig erősebbnek, ideálisabbnak, megértőnek álmodtam őket. Hogy majd ő nem tör össze, közben nem is hozzá tartozott a szívem. Persze, hogy beletörök, hiszen amíg nem a saját utamat járom, mindig bele fog törni a lelkem. Amióta megismertem önmagam, idősebb lettem, bölcsebb, szerényebb, és szeretőbb, azóta tudom, ami karma azt az idő betakargatja. Ami valós, olyan nyilvánvaló, mint az évszakok váltakozása. Már tudom, kit keresek, és azt is tudom, nem kell keressem. Ha itt ülök csendben, nyugalomba burkolva, egységbe éledve, majd megfogod a kezem. Lehet, ma is másvalakinek tévedlek, lehet, holnap másban látlak meg, nem tudhatom. Azt tudom, hogy vannak olyan vágyak, melyek olyan erősek, mint egy bennünk megírt kód, a lüktető szívben. Az idő megmutatja előttem, mi az, amit fáradt, sikoltó egóm üldöz, és mi az, amit a szívem kér.
Az én szívem a nyugalmat szereti, a meleg ölelést, amit csak én adhatok most meg neki. Így míg ide érsz, én magam fogom szeretni. Nem fog érdekelni, mennyi utat kell megtennem, mert szabadon járok a világomban. Szabaddá tesz az, amit irántad érzek, te pedig azt kezdesz vele, amit óhajtasz. Nincs szükségem már arra, hogy harcoljanak értem. Nincs szükségem arra, hogy felemelj és megtarts, mert ez az erő magától tart engem. A reményem lágyan elringat, és csendesen alszom minden éjjel. Nem zavarnak meg riasztó álmok, amelyben elkergetnek, megölnek, kínoznak, vagy csupán elhagynak. Nem. Ebben a csendben csak én vagyok és dobogó szívem, melynek mélyén úgyis meglellek, ha nem kereslek. Tudom, az állandótól hiába menekülnék, csak visszafelé menetelnék a szenvedések hídján.
Tudom, hogy ami rám vár ennél teljesebb. Nagyobb és boldogabb. Olyan erőt gyújt kezemben, mellyel bevilágítom minden vakon kóborló lélek útját, nekik is utat mutatva haza, ahol az Egység, a szívünk teljessége lakik. Hidd el, nem azért szeretlek téged másként, mert ilyen szeszélyem van, én erről az érzésről nem tehetek. De tehetek azért hogyan használom fel; szenvedek vagy virágzom. Én a csendes erőt választom. Befogadom magamba az évezredek pergő emlékeit és újat alkotok. Ennek ma nem kell fájnia. Ennek ma nem kell elszakadnia. Ennek ma nem kell véget vetni. Nem szaladok sehova. Ha mész menj el mellettem csendesen, én engedem. Többet adtál egy percben, mint más egy évben. Szabadon távozhatsz. Nincs ego, mi visszaránthatna téged, birtokolni úgysem foglak. Tartalak a tenyeremben, melengetem a lelked, majd visszaadom - vigyázz rá!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez