Bűnös vagy? Bűnösnek születtél?
Mondhatjuk-e utólag bármikor is azt az életünk folyamán, hogy felesleges volt valami, amit megéltünk? Azt hiszem, nem. Meg lehet bánni életünk egyik vagy másik döntését, de nem hiszem, hogy érdemes. Hozzánk tartozik, akár egy ruha: előbb vagy utóbb lefoszlik rólunk, és végül úgyis mindig meztelenül állunk ott, meztelenül önmagunk előtt.
Tudom, hogy nehéz ezt elfogadnunk. Tudom, hogy a bűn hite mélyen ivódott a sejtjeinkbe. Néha azt hisszük, hogy kitörölhetetlenül. De talán az is igaz, hogy ha megértenénk, hogy minden gondolatunk és cselekedetünk egy elkerülhetetlen úton vezetett minket, akkor talán képesek lennénk feloldani a bűn hitét. Ez semmiképpen nem jelentheti azt, hogy ne a tiszta cselekedetekre való törekvés vezesse lépteinket az úton, amely előbb önmagunkhoz, majd másokhoz visz.
A tudatosságom talán azt jelenti, hogy ha most visszanézek, kristálytisztán látom azokat a cselekedeteimet, amelyek nem a jóra törekedtek. Innen nézve nem ment fel az sem, hogy akkor még tudattalan voltam. Ez senkit sem ment fel. És innen nézve a tudatosság talán azt jelenti, hogy előbb vagy utóbb értékeljük mindezt. Értékeljük előbb jónak vagy rossznak bélyegezve, majd később már nem teszünk ki előjeleket sem, csak elfogadjuk, hogy ezek is mi voltunk.
Ez azért különösen nehéz feladat, mert az életünk, a kultúránk, a vallásaink, a hiteink többnyire az előjelekben erősek, hisz a szélsőséges érzelmek kiváltása nélkül nem tudnának függőségben tartani minket. Jónak lenni ildomos, rossznak lenni bűnös. Pontosan meghatározzák számunkra, mi is kerül az egyik, s mi a másik serpenyőbe. Ezzel a mérleggel megmérettetünk, mint ahogy mi is ezzel mérjük meg önmagunkat és másokat. A mérleg nyelve rendszerint elbillen valamelyik oldalra. A legritkább esetben marad középen, holott éppen középen van meg minden belőlünk, emberekből. Éppen ezt a centrumot nevezhetnénk elfogadásnak és megértésnek, ez az, ami az emberi kapcsolatok egy fejlettebb formájához vezethetne minket. A mérleg nyelve többnyire a bűnös vagy a jó oldalra billen, hisz ebben nevelkedtünk, és a tökéletességünk megélésén már születésünk előtt csorba esik. A test mocskosságának hite szinte elkerülhetetlen egy olyan kultúrában, ahol az isteni megtestesülés csak rajtunk kívül létezhet, vagy maximum akkor érinthet meg minket, ha az utolsó leheletünkkel, megbántuk azt, hogy éltünk.
Az életünket kell megbánnunk, a létezésünk összes apró részletét és összetevőjét, megtagadva az örömöt és bánatot és szépet és rosszat, amelyek nélkül ez a játék nem is létezhetne ezen a csodás bolygón. Bánnunk kellene mindazt, amitől azzá lettünk, amivé: egy esszenciává a döntéseink okán, amelyeket olykor tudatosan, máskor tudattalanul hoztunk.
A kapcsolatainkban arra a játszótérre léptünk mind, ahol hiába írják ki évezredek óta a szabályokat, azokat egyikünk sem olvasta el. E szabályokat ugyanis csak a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg, és csak a saját döntésünkből hozzuk meg, akkor, amikor már eléggé fáj nekünk és másoknak. A szabályok a történeteink végigélése során vésődnek be a szívünkbe, és ott is maradnak, mint egy lenyomat, amely folyamatosan emlékeztet bennünket, hogy ne kövessük el újra ugyanazokat a hibákat.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez