Beszélgetek. Egyik Hölgy ismerősöm panaszkodik, hogy miután eltöltött egy romantikus hétvégét egy vonzó férfival, a fickó felszívódott. Pedig, ami időt együtt töltöttek, azt láthatóan és érezhetően mindketten élvezték. Nem érti. És persze piszkálja a fantáziáját. Mert ő már úgy elképzelte… Közbekérdeztem, hogy mit is képzelt el?
- Hát, úgy mindent. A további életet Vele.
Hm. Biztos, hogy ez jó ötlet? A cél meghatározása az élet számos területén elengedhetetlen. Pl egy vállalatnál. Vagy a sportban. Szinte minden terület megkívánja, hogy legyen rövid és hosszú távú stratégiánk. De a párkapcsolatban is?
Ha az emberi kapcsolatokra gondolok, akkor az jut eszembe, megélni dolgokat valakikkel. Ha nem tervezünk előre a szerelem utáni második legerősebb kapcsolatban, a barátságban, hanem annyi időt töltünk egymással, amennyi jól esik mindkét félnek, akkor a párkapcsolatban miért akarjuk előre eldönteni, hogy mi lesz a végső állomás? (A hölgyek olvasatában: eljegyzés, házasság, családalapítás.)
Miért kell cél? Miért nem lehet csak egyszerűen élvezni a célhoz vezető utat? Miért nem lehet csak örülni a másiknak, az együtt töltött időnek? Ha együtt jártam valakivel mondjuk 2 évet, majd utána szakítunk, akkor az kidobott két év volt, mert nem értünk célba, értsd nem házasodtuk össze? Nem hiszem. Ha abban a két évben jól éreztük magunkat, adtunk is és kaptunk is, ha két év után tele vagyunk sok szép emlékkel, akkor megérte. Több lettem tőle.
De akkor miért tűzünk ki célt a párkapcsolatban? Miért lebeg a harminc feletti nők szeme előtt a házasság?
Tudok rá sztereotip választ: „Mert ketyeg a biológiai óra! Mert gyereket akarok szülni!”
Na akkor nézzük át ezt. Eleve, nem minden nő akar gyereket szülni. Bármilyen fura is ezt kimondani, attól még igaz. Óriási volt a felháborodás, mikor Ákos azt találta mondani, hogy „… a nők feladata a női principiumot beteljesíteni, azaz feleségnek és anyának lenni!” Rengeteg nő kikérte magának, hogy nekik ez legyen az elsődleges feladatuk. Értem őket is. Az önmegvalósítás is hihetetlenül fontossá tud válni. Rájuk térjünk vissza később, de azok a hölgyek, akik mégiscsak ezt (feleség-anya) tekintik elsődlegesnek az életükben, azokkal mi a helyzet?
Alapvetően, egy fajta társadalmi modellt ismerünk el hazánkban, ez pedig a klasszikus család modell. Ezt támogatják állami és vallási szinten is. Apa-anya-gyerekek. Na, itt már megint lesz lemorzsolódás, mert a liberális pc szerint, már ez sem helyénvaló. Szerintük lehet apa-apa, anya-anya, kapcsolat és család, és a transz-neműeknek is jár a szülőség felemelő érzése. Azért a többség még mindig a klasszikus heteroszexuális beállítottsággal bír. És amikor a gyerek kerül szóba, akkor úgy tudjuk, hogy az ideális, amikor a gyereknek meg van mindkét szülője, és együtt élnek harmóniában és boldogságban. De valóban? Harmónia és boldogság jut mindenkinek? Akkor a házasságoknak miért végződik több, mint a fele válással? És miért tudunk rengeteg olyan kapcsolatról, amelyben ugyan még együtt vannak, (vagy pont a gyerekek miatt, vagy gazdasági okokból) de már nincs sem harmónia sem boldogság?
Ha a fenti számokat összeadom, akkor azt látom, hogy a klasszikus modellben, az embereknek jó esetben az ötöde boldog. De akkor miért eme túlmisztifikálása a házasság intézményének?
Miért nincsenek egyéb alternatíváink a boldogságunkra? Illetve ha vannak, akkor azok miért nem elfogadottak?
Tanuljuk meg élvezni a párkapcsolatot! Örüljünk a pici apró élményeknek, mint egy közös vacsora, egy jó beszélgetés, egy romantikus séta, vagy egy jó szex! És persze a nagy élményeknek is. Élvezzük ki a pillanatot! És ne abból a szempontból, hogy közelebb kerültünk-e vele a célhoz, vagy sem. És ne féljünk magunknak feltenni kérdéseket: Biztos, hogy ami jó a társadalom többi tagjának, az nekem, az egyénnek is jó? Biztos, hogy az a modell, amit elődeink éltek, az nekem is beválik? És abban a modellben ők tényleg boldogok voltak?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez