Benne maradni nem jó, kilépni nincs bátorságunk – a se veled, se nélküled kapcsolatok lélektana

A se veled, se nélküled kapcsolatokban soha nem tudjuk hányadán állunk a másikkal, és nem mondjuk ki a játék nevét. Legalizálnánk, felvállalnánk kötelékünket, és kézen fogva hajolnánk meg a világ előtt, tessék, itt vagyunk, ezek vagyunk, de tudjuk, nem siettethetünk semmit, mert olyan régen várunk a nagybetűs Kapcsolatra, megérdemeljük a jót.

Aztán ráébredünk, hogy mi ketten nem haladtunk sehová együtt, nem építkeztünk, de nem is romboltunk, csupán stagnáltunk. Ráébredünk, egyikőnk csak fél energiát, fél gőzt rakott bele, egészen nem is volt jelen benne. A se veled, se nélküled kapcsolatok, ha nem válnak igazivá, a legértékesebb kincsünket, az időt pazarolják.

Mindenkinek szüksége van egy igazi kapcsolatra, ahol nem kell attól tartania, hogy megbántják, vagy megszégyenítik, ahol érzelmi biztonságot élhet meg, ahol megnyithatja a szívét, és ahol nem fél kötődni, elköteleződni. Egy nem felvállalt kapcsolat mindkét félre rombolóan hat. Nem tudunk valóban kapcsolódni, meghasonlottságban élünk, hiszen igazából nem erre vágyunk. A kötődés vágya ott él mindannyiunkban, egészséges lélekkel kötődni valakihez elemi szükséglet, mégis a helyzet ambivalens volta miatt egymás és önmaguk megbecsültsége csökken, nem találjuk a kivezető utat a kapcsolatból, kilépni nincs bátorságunk, benne maradni nem jó nekünk. Általában van egy kiszolgáltatottabb fél, aki hitegeti magát, reménykedik a fejlődésben. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, hogy a másik „nehezen nyílik meg”, hogy „több időre van szüksége”, miközben folyamatosan megéli, hogy az érzelmileg elérhetetlen, a szeretetlenség megélése mély sérüléseket okoz számára.

Az elköteleződés nélküli, halogató viszonyokban megrekedünk, és egy se-előre-se hátra állapotban stagnálunk. Magában hordozza az örök gyanakvást, a nem szűnő bizonytalanságot. Egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, átlépnénk a kapcsolat beszűkült határait, minőségi időt, figyelmet, kedves szavakat, mély beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, igazi érzéseket, elköteleződést várnánk. A stagnálás, az örök hiány és visszautasítottság rombolóan hat önbecsülésünkre, sosem érezhetjük magunkat a legfontosabbnak, egyetlennek.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.