Barátság, aranyfonál

Ki a barát? Akivel jó időkben állandóan együtt lógunk? Aki a bajban velünk van, de amúgy teljesen más vágányon fut az életünk? Akivel a Facebookon nyakra-főre levelezünk, ám személyesen sosem találkoztunk? A zűrzavarban, amiben élünk, nem is olyan könnyű megválaszolni a kérdést.

Húsz évig igen, aztán nem: Évával az egyetem első éveiben melegedtünk össze a fagyos Moszkvában, mert mindketten orosz szakosok lévén pár hónapig ott tanultunk. Ha valakire számíthattam, az Éva volt, sőt, őrá sokkal inkább, mint a családomra. Nemcsak buliztunk, moziztunk, trécseltünk, hanem örültünk a másik örömének, és együtt bánkódtunk, ha valamelyikünket baj érte. Tettekben is odaraktuk magunkat, segítettük egymást. Aztán Évának lett két gyereke, és minden megváltozott. Én akkor még szingli voltam, tele a szokásos szingli-élményekkel, neki viszont minden gondolata a kicsik körül forgott. Őszintén megmondta, nincs hely számomra az életében. Húsz év barátság után történt. Hiába, a kapcsolatok változnak. Nagyon is.

Jóban-rosszban? Inkább csak jóban: fiatal harmincasként hatalmas udvartartást vittem. Bulikba jártam, bandázni menő diszkókba, nem volt olyan szombat este-éjjel, hogy otthon lettem volna. Évente kétszer nagy ereszd el a hajam partit adtam: garzonlakásom minden négyzetcentiméterét ellepték a vendégek. A szerkesztőségekben a kollegiális kocsmázásoknak is én voltam az egyik központi szereplője. Aztán beütött a krach, kétszer egymás után. Előbb jött a bipoláris zavar és a pszichiátria, aztán a rák és a kemoterápia. Volt, aki mit sem tudva helyzetemről akkor hívott mobilon, amikor a kórházban dekkoltam. Meghallva, hol vagyok, vagy azt válaszolta, „jelentkezz, amikor kijöttél”, vagy azt: „nem látogatlak meg, nem szeretem a kórházakat”. Keserű szájízzel nyomtam ki a telefont, és többet nem kerestem őket. Olyan is akadt viszont, aki pont ezekben az időkben szegődött mellém, ám amikor meggyógyultam, eltűnt az életemből. Pedig tartani akartam vele a kapcsolatot.

Kinek-minek szól: mostanában egyre nehezebben állapítom meg, miért barátkoznak velem az emberek. Korábban is előfordult, hogy valaki, aki megtudta, újságíró vagyok, ezerrel elkezdett közeledni. Ám amikor kicsit jobban megismert, lepattant rólam. Mert nem vagyok valami könnyű természet, egy csomó mindenről másképp gondolkodom, mint a nagy átlag, és bárkivel bármikor képes vagyok késhegyre menő vitába szállni. Az eset (nyomulás – lepattanás) sűrűn ismétlődik, amióta regényíró, ezáltal közszereplő lettem. Beszáguld valaki az életembe, mert annyira tetszenek neki a könyveim, annyira azonosul a főhőssel, hogy azt képzeli, ismer engem. Aztán kiderül, hogy nem. Jön a mindent elsöprő csalódás, én pedig megkapom a magamét, hogy az illető kígyót (azaz engem) melengetett a keblén. Néha elmélázok: „normális” körülmények között vajon barátok lettünk volna, vagy nem?

Virtuális imádat és harag: na, és persze itt a Facebook. Én mindenkinek válaszolok, ami némelyekre úgy hat, mint halra a csali: bekapják, sőt, megörülnek, hogy horogra akadtak, én pedig kihalászom őket. Hátha lesz a dologból valami. Igen, valóban lesz, körülbelül az első vitáig, mert akkor visszaugranak a virtuális ismeretlenségbe. Volt, akivel még találkoztunk is, közös programokat csináltunk, aztán valamin vérig sértődött, és most már meg sem ismer. Olyan is akadt, aki az általa kezdeményezett találkozás előtt közölte, fél tőlem. Mondtam, akkor ne erőltessük, mert egy kapcsolatot félelemre alapozni olyan, mintha arra a bizonyos barna anyagra várat építenénk. Persze, ismerem a bocsánatos gyarlóságot, hogy valaki mellé, akire bármilyen kis reflektorfény áramlik, kellemesnek tűnik odaállni. Hátha mi is csillogóbbak leszünk.

A nagy orosz lélek: orosz ismerősöm hajdanában azt mondta: ő azt tartja igaz barátjának, aki, ha éjjel kettőkor felhívja, jöjjön át csak úgy, kérdezősködés nélkül kiugrik az ágyból, magára kapja a ruháit, és már rohan is hozzá inaszakadtából. Ismerősöm akkor hatvanéves volt, és hat ilyen embert is meg tudott nevezni. Szerencsés, hatszorosan szerencsés. Én egy ilyen baráttal büszkélkedhettem: Évával. Igaz, elmúlt, de húsz évig tartott, és jó érzés rá visszagondolni.

Rados Virág

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!