Mindannyian kerülünk olyan helyzetbe, amikor az élet markába szorít bennünket és érezzük, innen nincs kiút. A megoldások lehetőségei sorozatosan elfogynak hitünkkel együtt, és magunkra maradunk a kétségeinkkel kézen fogva. Folyamatosan körbe-körbe járunk a problémáinkon, egyre nagyobbra dagasztva a körülöttünk kialakult káoszt.
Folyamatosan próbálunk egész életünkben értelmet és célt adni az életünknek. Először a tanulás a cél, a beilleszkedés, a szülőknek való megfelelés, vagy éppen az ellentétes élet felépítése elődeinknél. Megharcoljuk a saját utunkat, fizethetünk egy lakást, keresgélhetjük az ideális munkahelyünket. Elkezdjük a munkánkkal azonosítani magunkat. Én az vagyok, aki reggel felkel, elvégzi ezt a munkát, ezért megkapja a fizetését, este hazamegy, reggel felkel...
Majd tárgyiasítjuk magunkat, azonosulunk a felhalmozott javainkkal. Én az vagyok, amilyen autóm, telefonom, lakásom van. Megszemélyesítjük magunkat a felmerülő problémáinkkal. Én a hitelem vagyok. Én az elrontott házasságom vagyok. Én a befejezetlen tanulmányaim, a rosszul megválasztott karrierem vagyok. Én vagyok az összetört álmaim. Olyan végeláthatatlan negatív spirálba képes az élet húzni bennünket, hogy a végén el is hisszük, hogy a színjáték, amiben szerepelünk, az valós, pedig elfelejtettük, hogy csak szerepeket vettünk magunkra. Amikor elfeledkezünk arról, hogy végtelen teremtőerővel rendelkezünk, és akármilyen szerepet olvasztottunk magunkra, bármikor képesek vagyunk azt letenni.
Ehelyett azonosulunk a környezet nyomásával, és önmagunk belső vívódásával. Folyamatosan szabadulni próbálunk a körből, mert nem érezzük sajátunknak az életünket. Menekülhetünk kapcsolatból kapcsolatba. Nyúlhatunk cigarettához, italhoz, droghoz. Eltűnhetünk az éjszakában, hogy aztán a kábult hajnali ájulás után ezerszeresen robbanjon vissza életünkbe a fájdalom. Lecsúszhatunk ezerszer, de attól még nem áll meg a világ körülöttünk. A gépezet működik, a szív nem áll meg, az életet élni kell. Hajlamosak vagyunk a környezet csapásaira fogni, ha valami nem megfelelően alakul az életünkben, pedig csak mi tettük ezt a döntéseinkkel. Nem mindegy hogy állunk magunkhoz a folyamat során. Hiszen ha nem szeretjük önmagunkat, akkor honnan várjuk, hogy valaki jön majd és helyettünk felkarol minket? Ha nem látjuk meg azokat az értékeket magunkban, amelyeket a másik szemének csillogásából fedezhetünk fel, akkor hogyan tudunk minőségi szeretetet adni és elfogadni? A csak "adni szeretünk a másiknak" attitűd nem más, mint kényszeres menekülés.
Én mindent odaadok neked, a figyelmem, a szeretetem, a pénzem, a testem és a lelkem, csak cserébe figyelj rám és szeress engem, mert erre én magam képtelen vagyok. Ámítom magam azzal, hogyha rád rakom boldogtalanságom terhét, akkor majd te olyan erős leszel, hogy felemelsz kettőnk helyett minket, önmagam helyett engem. De mi van akkor, ha a legerősebb támaszték is kifordul mellőlünk? Mi történik akkor, hogyha a bizonytalan alapokra épített életünk, amit egy másik ember bizalmára terhelünk, egyszer csak összedől és mi ott állunk a kupac legalján és végig kell néznünk, ahogy a sorozatos hibáink eredményeként minden végérvényesen megváltozik? A támasztékok akkor dőlnek el, hogyha a saját erőnk helyett a másik embertől várjuk a megoldást az életünkre. Olyan egyszerű átpasszolni a felelősséget az életünkért, és elhibázott döntéseinkért hibáztatni a családunkat, barátainkat, az exeket, az elmúlt házasságot, a munkahelyet, az egészségügyet...
Bárkit és bármit felelősségre vonhatunk, de mi mind ártatlan báboknak tetszelgünk a képletben. Az élet így nem hoz változást. Ahova nem teszünk erőt és energiát saját magunkból, onnan nem fogunk visszakapni semmit sem. Ezt nem vesszük észre. Sokszor tovább tetőzzük elrontott döntéseinket azzal, hogy gyermekre vágyunk, mert tőle megkapjuk mindazt a szeretetet, amit képtelenek vagyunk magunknak megadni. Lényegtelen, hogy a partner nem megfelelő, ne adj isten idő előtt kilép az életünkből, és magunkra maradunk a gyermekünkkel anyaként, vagy hétvégi apukaként próbálunk szerezni egy kis szeretetet a másikból. Képesek vagyunk bármit megtenni azért, hogy a gyermek figyelmét megkapjuk, végül felnőtt emberek játszóterévé tesszük az ártatlan gyermek életét. Igen, a szeretet nevében erre is képesek vagyunk. Mert azt hisszük, értük teszünk mindent, amikor betöltetlen álmainkat rajtuk akarjuk átélni, de amikor csattan az ajtó, vagy a felnövő lélek másként dönt, akkor szintén egyedül maradunk saját, vagy egymás nyomorában. Nagyon nehéz dolog belátni, de semmi sem működik az életben anélkül, vagy pont ezért nem működik - mert magunkat képtelenek vagyunk szeretni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez