Tudom, hogy nem lehetne, tudom, hogy hülyeség, de nekem mégis Te vagy az. És ezen a ponton nem számít semmi sem. Nem érdekes, hogy ki vagy, nem érdekel a múltad, igazából még az sem, hogy a jelenben mit csinálsz. Nem azért, mert nem törődöm veled, hanem mert nem azért szeretlek, amit csinálsz.

Hanem azért, aki vagy. Még akkor is, ha nem vagy az enyém. Sokat tűnődöm ezen: hogy miért pont Te? Miért pont a nehéz eset kell? Miért nem jöhet egy könnyű, egy egyszerű, akivel nincsenek kérdések? Lehet, hogy tulajdonképpen én félek a kapcsolattól és azért választok egy olyat, aki voltaképpen nincs? Így megélhetem a szerelem érzését, de nem kell megélnem a szürke hétköznapokat valakivel?

De veled szürke lenne? Hisz egyébként is törekszem arra, hogy színesek legyenek. Még úgy is, hogy közben irgalmatlanul hiányzol, és folyton ott van az agyam (nem is annyira) hátsó zugában, hogy jó-jó. Klassz ez így, de milyen klassz lenne mindez veled. Elképzelem a reakcióidat, az arckifejezésedet és képzeletben hosszú beszélgetéseket folytatok veled. Tudod, vallom azt, hogy az életben semmi sem véletlen…Az sem, hogy pont te vagy az, aki megfogott és nem tudok szabadulni tőle. Ha visszanézek látom azt a millió kis hibát, amit elkövettem az életemben. Veled is….

Önző voltam, hülye, hisztis, okoskodó, mindent jobban tudó. Sokszor annyira akartam dolgokat /Téged is/, hogy csak mentem előre, és nem figyeltem rád sem. Nem azért, mert nem voltál fontos. Az voltál, csak biztosra vettem, hogy ami nekem jó, az neked is, mert én kiszámítottam, kikalkuláltam, kikövetkeztettem dolgokat, és az biztosan úgy lesz jó. Süket és vak voltam, de azt is látom, hogy ezeknek a „hibáknak” egyetlen okuk volt: hogy felfedezzem ki az, aki nem vagyok, és ki az, aki valójában vagyok.  Rengeteg dolgot azonosítottam magammal, rengeteg illúziót cipelek magamról… ahogy mindenki…Te is!
És én a szerelmes szememmel jobban látlak téged, mint bárki más. És ez félelmetes tudom. Mert én azt is látom benned, akit te még nem. Pedig tudod, hogy ott van, csak még nem mered felvállalni. Nekem ez a legnehezebb. Igazából nem is az, hogy hiányzol, hanem az, hogy látom az Igazit benned, látom benned az – igen, kimondom, akkor is, ha kinevetsz- a csodálatosat…

Mert a rosszhoz hozzá vagyunk szokva. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy bántanak, hogy lenéznek, hogy megítélnek. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy nem vagyunk megfelelők, hogy be kell állnunk a sorba. Hozzá vagyunk szokva, hogy elutasítanak. Tulajdonképpen én sem lepődöm meg azon, hogy ezt teszed velem. Mit is adhatnék én neked? Miért pont én kellenék? Ha közel kerülsz hozzám csak látni fogod, hogy milyen tökéletlen is vagyok, milyen sebezhető, ha megismersz úgyis el fogsz hagyni. Természetes, hogy nem kellek neked… Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy elismerjük magunkat és a másikat is. Nem látjuk önmagunk és a másik ember csodáját, mert a hibákra fókuszálunk. Magunkban is, de a másikban meg főleg keressük.  Nem akarunk „hibás árut” venni.  Nem akarunk rosszul járni. Keressük a gyenge pontokat, hogy később hol szivároghat el a boldogságunk.

• akarni valakit érzések lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!