Az érzelmek is virtuálisak, akár mi magunk

Édesapám mesélt a fiatalkoráról, hogyan ismerte meg édesanyámat. Mesélt arról, hogy mikor távol volt, mekkora gyötrődést élt át és nem volt még akkor nem hogy internet, de még telefon sem, csak vezetékes, de olyan távolságból recsegett a vonal vagy szétkapcsolt.

Sok idézet és közmondás szól arról, hogy el kell engedni a másikat, a távolság megmutatja a másik értékét. Számtalan olyan helyzet adódik az életben, mikor nem lehetünk együtt a szeretett személlyel. Manapság a távolság majdnem teljes mértékben áthidalható. Nem csak levéllel, de hanggal sőt videóval, szinte azonnal megérkező üzenetekkel, mindenki használja őket naponta.

Meg tudnám élni ezek mellett a teljes hiányt? Amikor nem látom, de minden porcikámmal hiányolom és alig várom, hogy hazaérjen? Izgulhatok-e érte olyan hévvel, mint ők akkoriban? És ha nem, akkor vajon mennyit vehet el az érzelmek minőségéből a folyamatos kontakt. Néha szeretnék visszarepülni azokba az időkbe és megismerni ezeket az érzéseket. Tudni szeretném, hogy milyen lehet egy olyan randi, amikor semmit nem tudok a másikról, mert nem tudom megnézni a profilját, nem tudunk beszélni előtte, de amikor ott vagyunk csüngök minden szaván és a figyelmem száz százalékával figyelek rá, ahogyan ő is rám. Persze a figyelem most is jellemző az első találkozásra, de aki jelen van a világhálón, arról már van valami előismeret, nem nulláról indul.

Az első randi után cafatokra szedni a beszélgetést a fejemben és izgulni a következő miatt. Percekre álmodozni és ténylegesen megélni a két randevú közti időt. Ha késik akkor kicsit megijedni, hogy egyáltalán eljön-e. A mai világban nincs lehetőség kiélvezni ezeket a pillanatokat. Sok embertől hallom, hogy az első találkozás előtt már a hiányos öltözettel pózoló selfie simán belefér. Remélem azért nem vagyok nagymamám felfogású attól, hogy nálam ez nem tartozik az ismerkedéshez. A mai nők és férfiak az állandóan elérhető párjuk mellől is el tudnak kószálni. A hűséget egyszerűen meg sem tudom ítélni, hogy gyengíti vagy erősíti az online napi huszonnégy órás kapcsolat.

Abban biztos vagyok, hogy ezeket a finom érzelmi szálakat csak akkor tudták átélni. Mi már nem kóstolhattunk bele abba a világba, mikor még csak és kizárólag az embert ismertük meg, a virtuális klónja nélkül. Nem egy profilképbe szerettek akkor bele, hanem egy igazi és élő mosolyba az utcán. Egy pillantásba, mozdulatba, ami arra késztette őket, hogy többet akarnak belőle, az életben pedig nincs retus vagy filter. Nem a kijelző álcája mögé bújva kezdődött egy beszélgetés, hanem az életben, egy teljes hétköznapi helyzetben. Nem egy kommentből tudták, hogy szép az a mosoly, hanem egy zavarban lévő hangtól, aki remélte, hogy pozitív visszajelzést kap a bókra.

Rengeteg eszméletlen jó dolgot hordoz magával az internet és a tömérdek információ. Ténylegesen egy csoda. De az érzelmeket nem lehet virtuálisan megélni, azokhoz emberek kellenek. Egy matrica nem helyettesítheti a tényleges ölelést és egy virtuális szív csak egy porszem ahhoz képest, mikor valaki a szemedbe néz és kimondja a bűvös szót. Az internet előtt nem tarthatott egy kapcsolat két hétig, hiszen annyi idő alatt még el sem kezdődött. A távkapcsolatokat nem lehet ebbe a kalapba tenni, abban a felállásban ez olyan lehet, akár egy falat kenyér.

Bárki bármit mondd, én úgy érzem, nekem tetszene. Meg lehetett a varázsa, az a varázs, amit annyian keresnek még most is, de már olyan fakónak tűnik a létezésének reménye is.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!