Miért van, hogy kapcsolatainkat csak kétféle módon kategorizáljuk? Azonnal felcímkézzük és bedobozoljuk, gondolatban készítünk egy jó és egy rossz emlékdobozt, és elégedetten hátradőlve időnként nassolunk a régen elmúlt és eltemetett szerelmek emlékdobozából, mintha csak különleges vagy éppen bizarr ízű bonbont kóstolnánk újra és újra.

Valamilyen régi, nagyanyáink által tanított beidegződés szerint, a párkapcsolati csendek és a veszekedésmentes, hullámvölgy nélküli időszakok jelzik erőteljesen a tökéletes szeretetkapcsolat mibenlétét. Ezekre pakoljuk a voksot, ha válaszút előtt állunk, hiszen mindannyian nyugalomra, harmóniára, és békeszigetre vágyunk, végállomásra, ahonnan egyetlen villamos sem megy tovább. Beállunk a kopott remízbe, és csak abban reménykedünk, hogy nem állítottuk magunkat vakvágányra. Mi sosem veszekszünk, állítjuk büszkén, öt, huszonöt, ötven éve, egyetlen hangos szó sem hangzott el közöttünk. De szép is ez az idilli világ, hiszen párkapcsolatunk, házasságunk tarka rétjén mókusok és őzikék isznak az örök szerelem forrásából, fejünk felett pedig önmagát felszabadítva kering a boldogság kék madara.

 Az ilyen típusú kapcsolatban létezik egy domináns fél, ő legtöbbször az alfahím, és létezik egy behódoló, elfojtó, saját belső feszültségét örökre mélyre szorító női lény, eleinte csak pszichoszomatikus tünetekkel, később teljes, beletörődő rezignáltsággal. Az ilyen kapcsolatok, házasságok úgy élnek túl egy egész emberöltőt, hogy az elnyomott fél sosem mutathatja meg igazi szép arcát, nem csillogtatja meg egyéniségét, és egyszer sem vág földhöz egyetlen tányért sem. Hanem e helyett mit tesz? Szépen belebújik a számára jó előre gondosan elkészített női szerep jelmezbe, és a domináns férfiegyed addig gyakoroltatja vele a szövegét, amíg végérvényesen bele nem hajtja a fejét az egyéniségét, önálló akaratát, és szavazati jogát véglegesen elfojtó jelképes kalodába.

Aztán léteznek a valóban egymás húsába tépő, héjanász-kapcsolatok. Ezeket hajlamosak vagyunk azonnal a működésképtelen, és önmegsemmisítő címkéjű emlékdobozba pakolni, ám ha megkóstoljuk azt a bizonyos bonbont, rájövünk, hogy semmi nincs ennél édesebb. Az íz különleges, hullámzó és meglepetésekkel teli. Abba sem akarjuk hagyni. Két erős egyéniség csap össze lépten-nyomon, nem létezik bántó csend, vagy elfojtás. A százszor tört varázs újra és újra darabokra törik, aztán ott találjuk magunkat az éj csöndjében, ahogyan suttogva, csillogó szemmel, egymásra figyelve, vigyázva ragasztgatjuk szerelmünk szépséges üveggömbjét. Beszélgetünk. Már túl vagyunk a héjanászon, hátadon a körmeim nyoma. Ha elhagytál volna, addig kiabálok utánad és járkálok körbe-körbe az élet mély erdejében, amíg vissza nem húzlak magamhoz, mert te is ugyanezt akarod. Nem tudjuk mi biztosan, mik vagyunk, de egymást idomítjuk, formáljuk, betörjük, mintha csak vadlovak lennénk. És a napsütötte órákban nincs különlegesebb, és szebb a mi szerelmünknél.

A vihar elmúlt és néhányszor igaz, hogy úgy tűnt, mintha földrengés pusztította volna el a kapcsolatunkat, mindezek ellenére a mellettünk fekvő férfi, még mindig csodalénynek tart minket. Túl szép, hogy igaz legyen? Igaz, és ezért szép. Mert egyikünk sem veszítette el igazi egyéniségét, nincs domináns és nincs behódoló. Ellenben hosszú tanulási folyamat van, erőteljes kötődés és egy döntés, ami mindent felülír. 

Akiknek nincs elegendő kitartása, az hamar feladja az ilyen játékot, bepakolja a másikat a lúzer, önrontó, kapcsolatgyilkos kategóriába, és vágyakozva nasizik az elmúlt, statikus állandóságából soha ki nem billenő kapcsolatok emlékekből. Ha elég erős a szerelmünk azonban, egy napon arra ébredhetünk, hogy megtanultuk egymást. Megszűnik a szerelem zaklatott, fájó, vijjogó, csattogó diszharmóniája, mert egyikőnk végérvényesen megadja magát a szerelem érdekében. Aláás egót, büszkeséget, sértettséget, meg nem értettséget, és végre, örökre megszelídül, és ölelésre tárja a karját, mert a szerelem kettősségek állandó, csapongó ütközete, örök harc és nász.

Én asszonyom, be jó, ha bántlak:
Meakulpázok, megtörök, sírok,
Várlak, kívánlak.

Én asszonyom, be jó, ha rossz vagy,
Szívemben százszor, százszor megöllek,
Űzlek, gyűlöllek.

Én asszonyom, ugye, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

(Ady Endre: Örök harc és nász)

• harmónia konfliktuskezelés párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!