Egy párkapcsolat sokak számára burok, védelmet nyújtó komfortzóna. Egy érzelmi biztonságot nyújtó szerelemben van, hogy egészen összeolvadunk, amőbapárok leszünk, összefonódva, harmonikus szimbiózisban éljük mindennapjaikat. Életünket a többes szám bejáratott és kényelmes dualizmusa hatja át: barátaink, hobbink, szabadidőnk, kedvenc filmünk, olvasmányaink, a sport, amit űzünk.

Ha éppen nem vagyunk együtt, akkor szinte kivetített hologramként érzékeljük egymás jelenlét. Nem is párként funkcionálunk, hanem láthatatlan, elválaszthatatlan sziámi ikrekként, egymás meghosszabbításai vagyunk. Egy kapcsolat nem attól válik szorossá, hogy minden apró gondolatomat megosztom a társammal, és vele együtt lélegző szimbiózisban, soha le nem váló közösségben élek, hanem attól, hogy feltétel nélkül megbízom a másik hűségében és szerelmében, emellett megőrzöm autonóm, női egyéniségemet, vigyázom és ápolom értékes emberi kapcsolataimat, barátságaimat.

Egy párkapcsolat annyi, mint szabadságot adni, szabadon követni egymást, néha lemaradni, de ez nem rémíszt, és nem okoz bizonytalanságérzetet. Inkább biztonságot ad, mert mindvégig látjuk, és bevárjuk egymást. És nem gond, ha néha magányunkba burkolódzunk, ilyenkor új élmények érnek, amik feltöltenek, megújítanak, frissítenek, és időt hagynak, hogy szeparált élményekre is rácsodálkozzunk. Érzelmi keselyűk vagyunk, időnként egészen lemeztelenítjük azt a másikat lelkileg, ő meg szelíden hagyja ezt. Ruha nélkül, feldolgozatlan emlékek nélkül kell, lecsupaszítva, tabula rasaként kell, hogy elénk álljon, és majd mi újra felöltöztetjük élményekkel, emlékekkel, ízekkel, hangokkal, illatokkal. Amőbaként fogjuk körül egymást. A szerelem nem egyenlő az egyéniség teljes feladásával, nem annyi, mint behódolni, szolgálni, kompromisszumot kötni, és szemétlapátra söpörni az egyéni vágyakat.

Aki mentálisan erős, és érzelmileg érett tudatos személyiség, az megéli a saját autonómiáját, függetlenségét a párkapcsolaton belül is, miközben elköteleződését a társa felé nyilvánvalóvá teszi, és nem hagyja őt kétségek között. Mindkettőnknek legyen levegője, autonóm birodalma, vagy akár szenvedélye. Aki támaszkodó személyiség, az a párkapcsolatot terápiának fogja fel, és csak akkor ragyog, ha az a másik ragyogtatja. Az egyedülállók sok mindent megtanulnak a szakítás után, kénytelenek felállni a sarokból, és elkezdeni a romok eltakarítását, és elszállíttatni a múlt szemetét jó messzire. Megtanulják, hogy csak tiszta, egészséges, lecsupaszított terepre építhetnek új életet, és hogy a szakítás utáni időszak kizárólag a teljes romeltakarításról szólhat, nem másról. Terápia jelleggel idegen testek ágyában feküdni, lélektelen ölelésüket gyógymódként használni, aprópénzre váltani az önbecsülést nem igazán bölcs dolog. Ezek csupán tüneti kezelést nyújtanak, nem építenek, csak a múlt szemétdombját hizlalják. Egy szakítás edzi a lelket, de az egyedüllét még inkább, megmutatja, hogy igenis van elég erőd, hogy kívül helyezd magad mindazon, ami rombolja lelki egészségedet és elveid ellen való.

• egyedüllét fejlődés szakítás szingli

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!