Anyák lazán: A Nagybetűs Élet
Hű de sokszor hallottuk ezt az iskolapadban. Hogy most még jó nekünk, de majd ha kikerülünk az Érettségi után a Nagybetűs Életbe, akkor majd megtudjuk, hogy milyen a Magyarok Istene. Féltünk, mert elhittük. Mert mindig attól félünk, amit nem ismerünk.
Nos, Tanárnőnek és mindenkinek tisztelettel jelentem, nálam ez pont fordítva van. A mai napig gyomlálom ki a tudatalattimból az iskolai évek alatt elszenvedett traumákat, gyógyítom a kamaszkori énemet szerencsére sikerrel.
Utólag persze mindenki végtelenül bölcs, így számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy mi értelme volt mindennek. Ha tudtam volna, milyen sokat fog érni a német tudásom, amikor majd kint Németországban terápiázok velük, biztosan sokkal nagyobb lelkesedéssel vetettem volna bele magam az NDK világ tankönyveinek csimborasszójába. Ja, nem. Akkor sem. Igazán lélekölő volt. A módszer, ahogy belénk verték, szintén.
A legjobb tanács, amit a gimiben hallgattam, az volt, hogy tanuljunk tovább. Nem mintha olyan nagy hasznát vettem volna a diplomámnak, hiszen egy percet sem tevékenykedtem sem idegenforgalmi szakközgazdászként, sem pedig nemzetközi szakreferensként (kül- és biztonságpolitikai szakirányon). Aki egy kicsit is ismer, nevetve kérdezi: Ezt meg hogy?!?! De nem ez a lényeg, hanem számomra a diákévek olyan élményekkel, barátságokkal, utazásokkal, bulikkal jártak, amikre mindig mosolyogva fogok emlékezni. Ezekért mindenképpen megérte.
Tímár Rita, az egész életében szabadúszó spiri
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez