Amikor a másik nem akar igazán
Nemrég küldte át a barátnőm az alábbi idézetet: „Soha ne engedd, hogy egy férfi kétszer is megmutassa Neked, hogy nem akar Téged. Olvasd el újra!” Én elolvastam újra meg újra és bármennyire is fájt, be kellett látnom, bizony többször is adtam esélyt olyan férfiaknak az életemben, akik nem akartak engem (igazán).
Nagyon egyszerű oka van ennek: mindig reménykedtem, hogy valami csoda folytán a másik meggondolja magát és rájön, hogy én vagyok a legfantasztikusabb nő a világon, aki nélkül nem tud létezni. Az egóm és a szívem is nehezen értette meg, hogy nem én kellek a másiknak, hogy nem vagyok neki elég jó. Így amikor újra keresett, feléledt bennem a remény, hátha most eljön a mi időnk. A terapeutám persze ezt másképp látja, ő azt mondja, hogy nem vagyok képes határokat húzni, mindig hagyok egy kiskaput, amin a férfi visszakúszhat az életembe. A remény újra és újra behúz, nem vagyok képes tisztán látni a helyzetet.
Ez kicsit olyan, mintha házhoz mennék a pofonért. Tudom, hogy már többször fájdalmat okozott nekem, tudom, hogy többször csalódtam benne, tudom, hogy nem akar igazán, de nem számít, én adok még egy esélyt. Aztán amikor megtörténik ugyanaz, mint addig, fogom a fejem és megfogadom, hogy soha többé nem teszek ilyet. Nem is, kivéve, amikor újra bejelentkezik.
Mindig eszembe jut a Szex és New York sorozatból Carrie és Mr. Big, akik sok szakítás, könny és békülés után, végül összekötik az életüket. Vajon van-e olyan, hogy a másik bármit megtehet velünk, mégis ő marad a nagy Ő? Hol van itt az önszeretet? Nekem is van egy Mr. Big az életemben. Évek óta húzódó huzavona, „szeretlek, de mégsem tudlak Téged választani”, sok vívódás, szenvedés, vágyakozás és csalódás. Nyolc évembe telt, amíg felfogtam, hogy sosem fog engem választani. Nyolc évembe telt meglátni, hogy mindig csak akkor keres, ha szüksége van rám, hogy tudja, én vagyok az a nő, akinek a csodálatára és imádatára mindig számíthat, aki mindig ott van, bármi is történjék. Akitől elvette, amire szüksége volt és akit úgy rángatott, mint egy marionett babát. De amire nekem lett volna szükségem, azt sosem kaptam meg tőle.
Az én hibám is volt. Engedtem neki. Nem akartam meglátni a fájdalmas valóságot, ignoráltam a jeleket, nem érdekelt a múlt. Nagyon szerettem őt, de magamat nem szerettem eléggé. Azt hittem, majd rájön, hogy én vagyok az Igazi. Hittem, hogy a végén majd engem választ. Nem így lett és már nem is lesz így. Nincs happy end, mint a legtöbb amerikai film végén. Illetve van, hiszen rájöttem arra, hogy azzal szeretem magam igazán, ha megválogatom, kit engedek be az életembe.
Azt mondják, hogy az ember képes bármire, hogy megkapja mások szeretetét. Képesek vagyunk megalázkodni, sok mindent tolerálni, elviselni, várni és hinni, kapaszkodni minden fűszálban. Én azt gondolom, hogy az „Igazi” férfi esetében nem lesz erre szükség. Ő ott lesz, keresni fog, akarni fog, szeretni fog feltételek, manipuláció nélkül. Én egy ilyen férfit szeretnék az életembe, nem olyat, aki nem akar igazán. Hiszek benne, hogy van ilyen. Ha kell, elolvasom újra meg újra.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez