Van az az állapot, amikor az ember úgy érzi, mintha minden fronton elakadt volna. Egy rossz üzleti döntés, egy zátonyra futott együttműködés, vagy egyszerűen csak egy olyan hét, amikor semmi sem jön össze. A természetes reakciónk ilyenkor a dac: még jobban megfeszülünk, még keményebben akarjuk tolni a szekeret, hátha a puszta akaraterő átlendít a holtponton. Pedig ezek a feszült, bosszantó helyzetek nem azért jönnek, hogy megállítsanak, hanem hogy irányba tegyenek.

A pszichológia és a mélyebb önismereti irányzatok is egyetértenek abban, hogy a kellemetlen élmények valójában a legfontosabb viszonyítási pontjaink. Ahhoz ugyanis, hogy pontosan meg tudjuk fogalmazni, mit akarunk az élettől vagy a karrierünktől, először meg kell tapasztalnunk azt is, amit nagyon nem.

A beszűkült látómező ára

A valódi probléma sosem magával a nehézséggel van, hanem azzal, ahogyan reagálunk rá. Amikor túl hosszan és túl görcsösen figyelünk arra, ami nem működik, a gondolataink elkezdenek beszűkülni. Olyan ez, mintha egy hatalmas, panorámás ablakból hirtelen csak egyetlen apró, sötét sarokra fókuszálnánk.
Ez a mentális csőlátás pedig szép lassan mindent megbénít:
 Eltűnik a mozgástér érzése: Úgy tűnik, mintha külső körülmények játékszerei lennénk, és elfogytak volna a lehetőségeink.
 Nehézkessé válik a döntés: Ha nem látunk alternatívákat, minden lépés túl kockázatosnak tűnik. Inkább halogatunk, vagy teljesen leblokkolunk.
 Elszivárog az energia: A koncentráció szétesik, a kreativitás megszűnik, és az ember azon kapja magát, hogy csak túlél, ahelyett, hogy alakítaná az eseményeket.
A legrosszabb mégis az, hogy a folyamatos belső feszültség miatt elveszítjük a kapcsolatot a saját, valós személyiségünkkel. Azzal a természetes lendülettel, kíváncsisággal és jókedvvel, ami egyébként a mindennapi hajtóerőnket adja. Nem azért, mert ezek a tulajdonságok végleg eltűntek, hanem mert a problémákon való rágódás egyszerűen túl sok zajt csap a fejünkben.

A görcsösség ellenértéke
A megoldás ilyenkor szinte sosem a még keményebb munka. Ha egy autó elakadt a sárban, a motor felesleges pörgetése csak mélyebbre ássa a kerekeket. Nem áttörni kell a falat, hanem egy pillanatra hátralépni, és megengedni magunknak a nézőpontváltást.
Nem kell azonnal kényszerített optimizmussal a dolgok mögé nézni, mert az elme nem hisz a hirtelen csodákban. Elég, ha keresünk egyetlen olyan gondolatot, ami egy fokkal élhetőbb. Egy apró megkönnyebbülést. Annak a belátását, hogy ez a helyzet is csak átmeneti, vagy hogy a múltban is oldottunk már meg hasonlót.

Vissza a saját ritmusunkhoz
Amint engedünk a szorításon, és nem akarjuk mindenáron azonnal megváltani a világot, a látókörünk újra kinyílik. A belső tér kitágul, és hirtelen olyan megoldások vagy lehetőségek is szembejönnek, amelyeket a feszültségtől addig észre sem vettünk.
Ezzel a kis könnyedséggel a tisztánlátás magától visszatér. Újra képesek leszünk határozott, jó döntéseket hozni, a fókuszunk kitisztul, és a belső energiáink újra a helyükre kerülnek. A rossz napok és a nehéz helyzetek valójában csak tükröt tartanak: megmutatják, hol tartunk most, és finoman, de határozottan kijelölik a következő lépést.

• kreativitás önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!