A pandémia közepette az ember akarva-akaratlanul is elgondolkodik fontos dolgokon. Sok mindent kell megemésztenünk, szó szerint. Horrorisztikusabbnál horrorisztikusabb események, erőszak, aggodalom, és ami a legszomorúbb, alapvető problémák vesznek körül minket.

Egyedül senki sem tudja megváltoztatni a világot. Én sem, jól tudom. Olyan megrázó történések csapnak le fájdalmas hirtelenséggel nap, mint nap, hogy felfogni sem tudjuk ép ésszel. Próbáljuk azt képzelni, hogy az egész csak egy rossz álom, aztán szomorúan konstatáljuk, hogy ez a csupasz valóság.
De azért vannak apróságok. Igazán kicsi, mégis mindent felülíró dolgok az ember mindennapjaiban, és lelkében, amelyek egy ideje kiveszőben vannak. A tömegközlekedési eszközökön meggyötört, aggódó, és rejtett pillantásokat vélek felfedezni. Mindenki bizalmatlan a másikkal szemben, persze ez nem is csoda, ha csak arra gondolok, hogy egyszer lesz egy lányom, vagy egy fiam, már most életbe lép egy reflexszerű görcs bennem a félelem miatt.

Úgy érzem, ha nem is a megoldás, de az út egy jobb, biztonságosabb élet felé egészen mélyen gyökeredzik. Valahol a kezdeteknél. Minden, amit egymással teszünk, és ahogy tesszük mindazt. Túl sok elfojtott agresszió és harag munkálkodik az emberekben, és persze családi háttereket, tragikus sorsokat nem tudunk teljes egészében átírni, de tudunk kis lépéseket tenni, ezek pedig tényleg egy szebb fejezethez segíthetnek minket. Egy bátorító félmosoly a másikra. Csak egy kérdés: „Biztos jól vagy?”. A mai világban könnyű megőrülni és néha lehet ez az, amire szükség van. Egy kedves beszélgetésre, őszinte törődésre, vagy pár jó szóra. Sajnos szoros kapcsolatokon belül is felütheti a fejét a tiszteletlenség, vagy a megalázó bánásmód a másikkal szemben.

Valahogy a túlfűtött, vagy számunkra még ismeretlen érzelmeket és lelki folyamatokat, inkább szőnyeg alá söpri az ember. Az, hogy ezek a ki nem mondott frusztrációk milyen veszélyes formában manifesztálódhatnak, az csak a későbbiekben mutatkozik meg, és akkor persze már késő.
Nem fogjuk tudni megváltani a világot. Viszont egyesével, egyénileg tehetünk olyat, ami alapvetően elengedhetetlen cselekvés kellene legyen az életünkben. Ez több mint fontos, ez létfontosságú. A kommunikáció, a tisztelet, a tolerancia és persze az empátia láncolatának megőrzése. Miért is említem most ezeket? Mert sajnos ezek vannak kiveszőben.

Mert, ha egy nap saját családom lesz, szeretném, ha ugyanabban a bánásmódban részesülne minden egyes tagja majd, mint, amiben én is részesültem. Ha gyermekeim lesznek, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megnyíljanak nekem, hogy folyamatosan beszéljenek, mert kommunikáció nélkül be nem forrott sebek keletkezhetnek, amik visszafordíthatatlan pusztításokat is eredményezhetnek. Mert tisztelet, kedvesség, empátia nélkül csak eszkalálódik a káosz. Így születnek a sérült lelkek.

Biztos te is gondoltál már arra, hogy, ha egy kívánságod lenne, akkor a világot egy csodaszép, veszély nélküli hellyé varázsolnád. Már-már utópisztikus álomkép. Kismillióan játszunk el a gondolattal, de amíg ez a helyzet, addig abból kell a legtöbbet kihozni, amiből csak lehet. Mert bár, amiket felsoroltam kiveszőben vannak, de jónak lenni egymáshoz, jó embernek maradni, ezzel egyúttal hűséget tanúsítva saját magad iránt is, nem egy véráldozatot követelő kötelezettség. Talán elfeledkezünk ezekről, de ha eszünkbe jut mindez, legalább egyszer egy nap, és eszerint élünk, döntünk, tudni fogjuk, hogy mi legalább megtettünk mindent a magunk részéről.

• együttérzés életszemlélet gondolkodásmód világnézet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!