Aki szelídít és felelős lesz értem

Szelídíteni valami tényleg olyasmi, amit az emberek ma alaposan elfelejtettek. Azt jelenti: fokozatosan kapcsolódni, minden nap egyre közelebb ülni, előre örülni, díszbe öltöztetni a szívet, valaki számára egyetlennek lenni és maradni.

Miért olyan nehéz ez mostanában? Miért olyan időt adni a fontos dolgoknak? Miért olyan nehéz várni? Húzzuk, vonszoljuk az elmúlt szerelmeket, értelmetlen, hasztalan, kacat-kapcsolatainkat, és rájuk adjuk a barátság hamis álruháját. Mindenkinek valóban készen kellene állnia egy új szerelemre, úgy, hogy az egyedüllétben szerezte meg a megfelelő szintű önismeretet, önbizalmat, és önbecsülést. Szomorú, lelki sérült társfüggők klónhadserege vagyunk, mindenki az ideális párkapcsolatot hajszolja, és csorbult egoját, sebesült, vagy sosem volt önbecsülését azonnal, mohón a szerelemben akarja megszerezni.

Mindent tudtam már az önállóságról, az önmegvalósításról, a magabiztosságról, és a magányról, volt „saját életem”, autonóm birodalmam, territóriumom, ahová sokáig azt gondoltam, férfiaknak hosszú távra belépni tilos. Közben hátországra, otthonra áhítoztam, ahol messzire lát majd a szemem a horizonton túl. Szerettem volna a férfiszerepeket letenni, és tudtam én, társ nélkül sem vagyok csonka félember, aki kiegészítést keres. Nem a másik felemet kutattam, nem a törött darabjaimba illeszkedő, passzoló embertársamat keresem, aki éppen ott van darabjaira hullva, ahol én, ezért pontosan illeszkedünk. Férfit akartam. Nem macsót, nem papucsot, nem karrieristát, nem lúzert, nem rosszfiút, vagy jófiút, hanem Férfit.

Nem akartam mindig én a „teremtő” energia lenni, belefáradtam, lelkileg öregedtem bele, én nem erre vagyok hivatott, mégis mindig én akartam irányítani. És ebbe jól bele is buktam, mert nekem nincsenek teremtő férfienergiáim, hanem lágy, befogadó, alkalmazkodó női lény vagyok, de amit védekezésből folyamatosan kifelé vetítettem megrémítette a férfiakat, és elriasztottam őket árkon-bokron túlra. A kapcsolataim egy botrányosan rosszul eltáncolt Argentin tangóra hasonlítottak, érintés, és szimmetrikus, gyönyörű, érzéki mozdulatok nélkül. Ő nem vezetett, és én nem követtem őt. Nem voltak szerepeink, én nem voltam nő, és ő nem viselkedett férfiként.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.