Abbahagytam a bocsánatkérést – és jobban szeretem magam
A nők naponta átlagosan nyolcszor kérnek bocsánatot olyasmiért, amiért egy férfi eszébe sem jutna. Ez nem szám a levegőből ez egy kutatás eredménye. És ha egy percig belegondolsz, valószínűleg nem is lep meg.
Bocs, hogy véleményem van. Bocs, hogy kérdezek. Bocs, hogy helyet foglalok ebben a megbeszélésen, ahova meghívtak.
Ez nem udvariasság. Ez önleértékelés és annyira mélyen beleivódott, hogy már észre sem vesszük, mikor csináljuk.
A bocsánatkérésnek van értelme. Ha hibáztál, ha megbántottál valakit ott súlya van, ott szükség van rá. De amit sokan csinálnak, az valami egészen más. Ez előzetes engedélykérés. Arra, hogy megszólalj. Hogy ellentmondhass. Hogy létezz anélkül, hogy az terhes legyen valakinek.
A pszichológia ezt appeasement behaviournek nevezi konfliktuselkerülő viselkedésnek, amely gyerekkorban rögzül, és felnőttkorban reflexszé válik. Nem gondolod végig. Csak mondod.
Amikor abbahagyod, az első érzés kényelmetlenség. Sokan emiatt visszakoznak – azt hiszik, durvák lettek, elvesztették a tapintatukat. Pedig csak szokatlan, hogy egy mondat simán áll a saját lábán, előzetes mentegetőzés nélkül.
Ami utána jön: az emberek másképp hallanak meg. Nem azért mert hangosabb lettél – hanem mert abbahagytad, hogy előre kicsinyítsd, amit mondasz.
A kedvességet és az önleértékelés ez a kultúra összemosta. Mintha az számítana igazán tapintatosnak, aki visszahúzódik, soha nem mond ellent, soha nem kér anélkül hogy előbb elnézést kérjen a kérésért.
Ez nem tapintat. Ez egy régi szokás, amit valaki valamikor erénynek nevezett.
Le lehet szokni róla. Érdemes.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez