Van, aki szemüveget készít, van, aki látást javít és van, aki időt ad az embereknek.Mi volt az a pillanat az életedben, amikor rájöttél, hogy nem egyszerűen csak a szakma minősége a fontos, hanem ahogyan viszonyulsz az emberekhez? Szerintem ez nem egyetlen pillanat volt, inkább egy hosszú folyamat. Nagyon nehéz magunkat kívülről látni, pedig néha muszáj. Csak így tudunk fejlődni, és csak így vesszük észre azt is, ha hibázunk.

 Hibázni pedig ér. Ahogy szoktam mondani: csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, azt érzem, hogy nekem mindig fontos volt az az ember, aki bejött hozzám. Soha nem csak egy következő vizsgálatot vagy egy újabb szemüveget láttam, hanem egy embert, akinek aznap valamiért éppen én jutottam. Ez mindig felelősség volt számomra.

 Aszalós Kinga Zsuzsánna

Az igazi változást mégis az hozta, amikor megteremtettem azt a közeget, amiben ma dolgozom. Akkor értettem meg igazán, hogy számomra nem az a legfontosabb, hogy valaki milyen kerettel vagy milyen dioptriával távozik. Hanem az, hogyan érezte magát közben.

Aki hozzám érkezik, nem egy üzletbe lép be. Inkább olyan, mintha átjönne hozzám egy kávéra. Leülünk, beszélgetünk, megismerjük egymást. Van, hogy sokat nevetünk, van, hogy egészen komoly témákig jutunk, és közben valahogy megszületik a szemüveg is. Szinte észrevétlenül. Én nem órát nézek, hanem embert. Talán ezért fordul elő olyan gyakran, hogy mire elköszönünk, már senki sem tudja, hány óra van.

Volt, aki mosolyogva megjegyezte: „Hát én csak egy szemüvegért jöttem…” Mire én nevetve azt válaszoltam: „Igen… én pedig csak meg akartalak ismerni.”

Hiszem, hogy a jó szakmai tudás elengedhetetlen. De önmagában kevés, az emberek nem arra emlékeznek évek múlva, hogy milyen géppel vizsgáltam meg a szemüket. Arra emlékeznek, hogyan bántak velük. Ha valaki úgy megy el tőlem, hogy egy kicsit nyugodtabbnak, fontosabbnak vagy egyszerűen csak jobban érzi magát, mint amikor megérkezett, akkor úgy érzem, aznap nemcsak a munkámat végeztem el, hanem valami többet is adhattam.

A munkád során nap mint nap konkrétan az emberek szemébe nézel. Mit gondolsz, mit lehet látni a szemben? Most nem kimondottan a látás élessége érdekel.

Ez egy nagyon érdekes kérdés. Sokan azt gondolják, hogy amikor én valakinek a szemébe nézek, akkor csak a dioptriát, a látást vagy a szem egészségét figyelem. Pedig közben óhatatlanul találkozom magával az emberrel is.Mivel hozzám időpontra érkeznek, és az az idő tényleg csak róluk szól, egészen más kapcsolat alakul ki közöttünk. Nem sietünk. Beszélgetünk. Néha könnyed témákról, néha egészen mély dolgokról. Van, aki már az első tíz percben úgy mesél, mintha régóta ismernénk egymást, másoknak ehhez kell egy kis idő. Mindkettő teljesen rendben van.

Én nem hiszem, hogy a szem minden titkot elárul. De azt igen, hogy a tekintet sokszor hamarabb mesél, mint a szavak.Látni lehet benne fáradtságot, kíváncsiságot, örömöt, bizonytalanságot vagy éppen azt, amikor valaki hosszú idő után végre megérkezik egy nyugodt pillanatba. Nem azért, mert én különleges vagyok, hanem mert ha valóban figyelünk egymásra, ezeket észre lehet venni.Talán ezért szeretem ennyire a munkámat. Mert bár a szememmel dolgozom, valójában mindig emberekkel találkozom.

És lehet, hogy furcsán hangzik egy optometristától, de a számomra legfontosabb kérdés sosem az, hogy hány dioptriás lesz a szemüveg. Hanem az, hogy aki velem szemben ül, jól érzi-e magát. Mert abból lesz a bizalom. A szemüveg pedig már szinte természetes következménye annak, hogy sikerült egymásra hangolódnunk.

Volt, van olyan vendéged, aki úgy érkezett hozzád, hogy "csak" egy új szemüveget szeretett volna, végül valami sokkal többet vitt haza, és évek óta élvezitek egymás bizalmát?

Azt hiszem, szinte mindenki így érkezik hozzám. A legtöbben azt mondják az első telefonbeszélgetésnél vagy az első találkozáskor, hogy „csak” egy szemüveget szeretnének. És ez így is van. Hiszen ezért keresnek meg, aztán valahogy mindig történik valami több.

Beszélgetünk. Megismerjük egymást. Kiderül, ki mivel foglalkozik, mi okoz neki örömet, min nevet, mi foglalkoztatja éppen. Mire elkészül a szemüveg, sokszor már nem két idegen ül egymással szemben.Ma már a vendégeim körülbelül kilencven százaléka ajánlás alapján érkezik. Nemcsak Budapestről vagy az ország különböző részeiről, hanem Európa több országából is. Vannak visszatérő vendégeim Amerikából, Kenyából és Indiából is. Ez számomra nem elsősorban szakmai siker, hanem hatalmas bizalom. Minden alkalommal megtisztelő érzés, hogy valaki ilyen messziről is úgy gondolja: megéri eljönni hozzám.

Van azonban egy történet, ami talán mindennél jobban megmutatja, mit jelent nekem ez a hivatás.Évekkel ezelőtt a lányommal sétáltam az utcán, amikor összefutottam egy vendégemmel. Megöleltük egymást, beszélgetni kezdtünk... vagyis csak váltottunk volna „néhány szót”. A végén lett belőle vagy fél óra.

Amikor továbbindultunk, a lányom teljes természetességgel megkérdezte:

– Anya, őt honnan ismered?

Mosolyogva válaszoltam:

– Ő egy vendégem.

Meglepődve rám nézett, és azt mondta:

– Én azt hittem, a barátnőd.

Azt hiszem, ennél szebb visszajelzést nem is kaphattam volna.

Persze nem lesz minden vendégből barát, és nem is ez a cél. De ha valaki úgy érzi, hogy nálam nemcsak jó szemüveget kapott, hanem figyelmet, időt és egy olyan találkozást, ahol valóban fontos volt, akkor már elértem azt, amit szerettem volna. A szemüveg ilyenkor már csak a kézzelfogható része annak, ami közöttünk létrejött.

Az optikádban minden időpont csak és kizárólag egyetlen emberről szól. Mennyi időt szánsz egy vizsgálatra?

Nálam kizárólag időpontra lehet érkezni, és ennek nagyon egyszerű oka van: amikor valaki belép az ajtón, szeretném, ha azt érezné, hogy abban a pillanatban nincs fontosabb dolgom nála.Egy első találkozás általában két-három órát vesz igénybe, de előfordul, hogy négy óránál járunk, mire elköszönünk. Amikor ezt először elmondom valakinek telefonon, gyakran csend lesz a vonal másik végén. A következő kérdés pedig szinte mindig ugyanaz:

– Ennyi ideig tart egy szemvizsgálat?

Én ilyenkor mindig mosolygok, és azt válaszolom:

– Nem. Ennyi ideig tart egy találkozás.

Mert nálam a szemvizsgálat csak egy része annak, ami történik. Van idő beszélgetni, kérdezni, elgondolkodni, együtt keresni a legjobb megoldást. Nem szeretem siettetni az embereket, mert azt látom, hogy a hétköznapokban szinte mindenhol rohanni kell. Nálam viszont nem.

Sokszor azt veszem észre, hogy mire a szemüveget próbáljuk, már teljesen eltűnt az időérzékünk. Nevetünk rajta, hogy "már ennyi az idő?", pedig egyikünk sem nézte az órát.

Én ezt egy kicsit úgy hívom, hogy időbuborék. Olyan néhány óra, amikor végre nem kell sietni, nem csörög a következő sorszám, nincs türelmetlen várakozás az ajtó előtt. Csak az az egy ember van, aki éppen velem szemben ül.

Azt hiszem, ma ez legalább akkora érték, mint maga a jó szemüveg.

Mit gondolsz, mi az a tulajdonság, amit egy igazán jó optometrista nem az iskolában tanul meg?

Az iskolában megtanuljuk a szakmát. Megtanuljuk a vizsgálatokat, a méréseket, a szakmai szabályokat. Ezek nélkül nem lehet ezt a hivatást jól végezni.

De azt, hogy hogyan kell igazán jelen lenni egy ember mellett, szerintem nem lehet tankönyvből megtanulni.

Ehhez idő kell. Sok találkozás. Olyan pillanatok, amikor sikerül valamit nagyon jól csinálni, és olyanok is, amikor utólag hazafelé azon gondolkodsz, hogy ezt talán másképp kellett volna. Én ezekből tanultam a legtöbbet.

Megtanultam azt is, hogy nem kell mindenkinek engem választania. Hiába igyekszem minden alkalommal a legjobb tudásomat adni, nem leszek mindenkinek szimpatikus, és nem mindenki fog azzal a szemlélettel azonosulni, ahogyan én dolgozom. Régebben talán ez zavart volna. Ma már azt gondolom, hogy ez teljesen rendben van.

Viszont akik megtalálják nálam azt, amit keresnek, azok sokszor hosszú évekre maradnak. Van, akit én csak mosolyogva „szemüveggyűjtőnek” hívok. Ők már nem azért jönnek vissza, mert feltétlenül szükségük van egy új szemüvegre. Hanem mert meglátnak egy különleges keretet, kíváncsiak egy új formára, vagy egyszerűen örülnek annak, hogy újra találkozunk.

Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen érdekes dolog a bizalom. Nem lehet kierőszakolni, nem lehet felgyorsítani, és nem lehet megvenni. Lassan épül fel, találkozásról találkozásra.

Ha valamit valóban nem az iskolában tanultam meg, akkor talán ez az: hogy a szakmai tudás adja az alapot, de az emberek végül mindig arra emlékeznek, hogyan érezték magukat melletted. És számomra ez legalább olyan fontos, mint az, hogy tökéletes legyen a szemüveg, amit hazavisznek.

Ha valaki soha nem járt még nálad, és betéved... mit szeretnél, hogy mondjon, miután kilépett a VIP Optikából?

Azt hiszem, nem egy mondatra vágyom, hanem egy érzésre.

Arra, hogy amikor kilép az ajtón, egy pillanatra megálljon, és azt gondolja:

„De jó, hogy eljöttem.” Hogy ne csak azt vigye magával, hogy jobban lát, hanem azt is, hogy volt néhány óra, ami tényleg róla szólt. A mai világban ez szerintem egyre ritkább. Folyamatosan rohanunk, figyelünk ezerfelé, közben pedig sokszor elfelejtünk igazán jelen lenni egymásnak.

Én szeretném, ha aki hozzám érkezik, azt érezné, hogy itt nem kellett sietnie. Nem kellett megfelelnie. Nem volt egy következő sorszám. Egyszerűen csak fontos volt.

És persze, ha később egy barátja vagy egy családtagja azt kérdezi tőle:

– Ismersz valakit, akihez jó szívvel elmennél?

...akkor remélem, hogy eszébe jutok.

Nem azért, mert ezt várom el tőle, hanem mert úgy érzi, jó élményeket érdemes továbbadni. Ha valaki úgy búcsúzik el tőlem, hogy azt mondja:

„Köszönöm. Jó volt itt lenni.” akkor én már úgy érzem, hogy megérte az a nap,  mert végül is ezért csinálom.

A szemüveg fontos, a jó látás még fontosabb, de számomra mindig az ember lesz az első.

Nálam a szemüveg nem a történet eleje, hanem a vége.

https://vipoptika.mailchimpsites.com/

• Aszalós Kinga Zsuzsánna optometrista

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!