A párkapcsolati szünet csak elodázott búcsú?

Ha szünetet tartunk, akkor visszatalálunk egymáshoz? Az időkérők gyakran gyávák, és képtelenek kimondani, hogy vége. Az időkérők lassan leválnak rólunk, elmúlnak az életünkből, mert a szünet, a külön töltött idő iránti igény egy halogatott istenhozzád, egy elodázott búcsú. A szünet jótékony próbakülönélés, mondják, és gyakran jót is tesz a halódó, dermedt, feszültséggel teli kapcsolatoknak, kiszellőzteti, frissíti azokat, ha határozott, tisztességes keretek között zajlik. Megfogjuk a másik kezét, a szemébe nézünk és azt mondjuk: szükségem van öt napra, egy hétre, tíz napra, hogy átgondoljam, és tisztázzam magamban, mi zajlik bennem, közöttünk. De aztán keresni foglak, és üljünk le, beszéljük meg, mi legyen másként a jövőben.

A szünet segíthet az újragondolásban, egymás újraválasztásában. Olyankor talán kilépünk a megszakadt konfliktus körünkből, kissé hátralépünk, és jobban rálátunk önmagunkra, a másikra, halódó, vagy újra éleszthető szerelmünkre. A szünet jó lehet, ha nem tart túl sokáig, és nem hagyja a másikat kétségek között, teljes érzelmi bizonytalanságban. Szükségünk van távollétre, és egy nyugodt, objektív nézőpontra, ahonnan indulatmentesen kibogozhatjuk a kaotikus érzelmi szálainkat. De ezután mindenképpen hozzunk egy következetes döntést.

Az időkérés többnyire a szakítás előszobája. Gyávák vagyunk, nem merjük kimondani a nemet, ezzel csak elodázzuk a döntést. Az időkérés a konfliktuskerülő emberek sajátja, akik akár többször is bevetik a „tartsunk szünetet” kártyát, saját felelősségük elől menekülve. A „tartsunk szünetet” lehet egy elfogadható, megkönnyebbülést hozó reménysugár a másik ember számára, hiszen nem kell átélnie a szakítás gyötrelmét, kis időre visszatér a hite, és próbálja boldognak érezni magát. Valójában azonban önként besétált egy játszma alattomos csapdájába, ő is gyáva, talán gyávább, mint a másik. A „tartsunk szünetet” elegáns megoldásnak tűnik, ám valójában önző, gyenge, halogató időhúzás, és a két fél szemernyit nem tiszteli egymást.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.