Idő kell, amíg végre látjuk a lényeget, hogy az emberi kapcsolatok tüzét táplálni kell, különben kihűlnek, mintha túl sokáig ülnénk egy kád simogató, forró vízben. Telik az idő, kihűl a víz, és vacogni, dideregni kezdünk, éppen úgy, ahogyan kihűlt szívvel fázunk egy kiüresedett kapcsolatban.

Nem akarunk többé ott maradni, nem kívánjuk az ilyen szintű testi és lelki diszkomfortot, igyekszünk kimászni a vízből, mielőbb kilépni a kapcsolatból. A helyzet reménytelenül kényelmetlen, nem melegít, nem simogat, nem nyugtat többé. Elfelejtjük, hogy mi magunk vagyunk a helyzet okozói, hiszen csak annyi kellett volna, hogy folyamatosan „pótoljuk a meleget”, rakjunk a tűzre, mégis a legtöbb kapcsolatot inkább beletörődve a sorsára hagyjuk.

A kapcsolatunk addig tart, ameddig ketten éltetjük és működtetjük. Az energia pedig, amit nem a párkapcsolat működtetésébe fektetünk, valahol máshol mindenképpen teret kell hogy nyerjen magának: munkamániában, függőségekben, a gyerekekről való túlgondoskodásban, vagy egy külső kapcsolatban, a figyelem, az elismerés, a szenvedély, a szex morzsáit keresve egy harmadik személy karjaiban. Sokan utólag csodálkozással vegyes döbbenettel szembesülnek a kapcsolatba be nem fektetett energia végzetes következményeivel.

Egyszer csak azt tapasztaljuk, hogy egymás mellett már nem fejlődünk, nem ragyogunk, csak gyűjtögetjük, csipegetjük a jó dolgok odavetett, ritka szeretetmorzsáit, ez reményt ad, ebből lehet táplálkozni egy ideig. De nem vesszük észre, hogy már nem az életszövetségünk teljessége a legfontosabb, nem a kapcsolatunk virágoztatása áll az első helyen, minden más fontosabb, csak a maradékot adjuk egymásnak: a maradék figyelmet, maradék egymásra fordított időt, maradék szeretetet, maradék energiát, akkor, amikor mindenki másnak már osztogattunk. 

• lélekhangok párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!