Ostobák vagyunk, mi emberek. Mindig csak annak tudjuk a valódi értékét, amit elveszítünk, vagy amit nem kapunk meg. Amit épp birtoklunk, azzal könnyelműen bánunk, ahelyett, hogy megbecsülnénk. Nem mondjuk el annak, akit szeretünk, mert hát úgyis tudja ő, és különben is ott van a holnap. Pedig a holnap nem is biztos, hogy létezik.

 Nem figyelünk oda arra, aki sír, és lehet, hogy később nem lesz, aki a mi könnyeinket törölje le. Azt mondjuk: ha megkapnám ezt vagy azt, mennyire jól bánnék vele, mennyire vigyáznék rá. És ha megkapjuk? Akkor már nem érdekes.
Ezerszer is elmondjuk, mennyire önző a világ. Azt gondoljuk, mi mások vagyunk – de valóban mások vagyunk, vagy csak másnak akarunk látszani?
Ha valami fontos, arra mindig kell, hogy legyen idő. Kell, hogy legyen idő megállni, megcsodálni, elmondani, átölelni. Nincs mindig másik esély, és amit ma nem teszünk meg, lehet, hogy már soha többé nem lesz alkalmunk megtenni. Tudnunk kell, mi a dolgok valódi értéke; tudnunk kell akkor is, amikor megkapjuk, és nem csak akkor, amikor elveszítjük.
Minden dolgot megszerezhetünk, bármilyen magasra juthatunk, lehetünk híresek, de semmit nem fog érni, ha annak az az EGY volt az ára, amit a legjobban szerettünk.
Úgyhogy tedd meg, mondd el még ma, amit szeretnél, és ha lesz holnap, becsüld meg akkor is, amid van!

• a holnap illúziója illúzió

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!