A házasság belső szentélye

Egy kedves olvasónk megosztotta velünk, hogyan látja ő a házasság értékét, évek múltán is azon a napon, amikor ő ezt boldogan átélhette.

Reggel a rádióban, lekésvén a híreket, a mai naphoz kapcsolódó évfordulókat sorolták éppen. Ami viszont igazán fontossá teszi ezt a napot, az a mi házassági évfordulónk! Merthogy ma ünneplünk. Nem külsőségekkel (nem kenyerünk), nem hangosan, hanem odabent, a szívünkben, lelkünkben. Mi ketten, a férjem és én. Ez a mi kettőnk ünnepe. Bármilyen liberálisan is gondolkodom az élet dolgaiban, a házasság "szentségében" hiszek. Persze, lehet anélkül is élni, nagyon remekül, de számomra mégis számít az egyfajta "elhatározás" bizonyossága, ez fontos lépés egy kapcsolatban. Még akkor is, ha tévedünk időnként, kilépünk belőle, ami mégsem von le az értékéből. Azon értékből, amit akkor tud jelenteni számomra, ha a jelen életemre gondolok. A házasságkötéskor egy magas, gyönyörű panorámával bíró hegycsúcson áll a pár, tiszta levegő, csoda érzés. Ám az élet rohan tovább, s óhatatlanul, kikerülhetetlenül következnek a rögös utak, a mélységes völgyek az életúton. Igen mélyek, olykor ijesztően mélyek is, legyen az bármilyen értelemben véve. Ha valóban az van melletted, aki a lelki társad, aki az életed valódi párja, egyikünk elindul felfelé, mert ő éppen akkor előbb össze tudja szedni magát, éppen akkor jóval erősebb. Hiába álltak a mélyben néhány pillanatig (talán dacoskodva) egymásnak némileg hátat fordítva, mégis elindul felfelé, ám az első lépés után megfordul, s a kezét nyújtja a másikért, s a viszont tartott kezet megfogva, magával viszi a fény, a tiszta levegő felé. Nem is kell ismét a következő tetőre érni, már ott, abban a pillanatban, egymás mellé érve, szó nélkül megölelik egymást, s kéz a kézben, együtt haladnak tovább. Az ölelés melege átjárja az lelket, elmondhatatlan erővel tölti fel, mosolyt csal az arcra, csillogóvá teszi a tekintetet.

Tudom, tudom, lehet legyinteni, menthetetlenül szentimentális vagyok, álmodozom. Én hiszem, sőt, tudom, hogy nem "felhőket kergetek". Jártam én igen rögös utakon, amit azután el is hagytam, mert nem volt levegő "odalent", kéz meg pláne nem. Ám feladni sosem szabad, mindig van esély, hinni kell benne, bátornak lenni, vállalni a nehézségeket, még akkor is, ha ez elrettentőnek tűnik, hatalmas ugrásnak a mélybe. Mert megéri! Tudom, miről beszélek!

Németh - Helmeci Andrea

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!