Nem hiszek a gyász öt fázisában. Sajnos több ízben volt alkalmam megtapasztalni, hogy mit él át az ember, ha a hozzá legközelebb álló embert veszti el. Örökre. Nem volt öt fázis. Kettő volt. Az első, amikor értetetlenül álltam, és nyakra-főre azt kérdeztem magamtól, az égtől, a körülöttem lévőktől, Istentől, hogy “Miért?” “Miért ő?” “Miért most?” “Miért?”. A második fázis, amikor már nem kérdeztem, csak beletörődtem.

Nehéz lenne választ adni arra a kérdésre, hogy mikor nehezebb az elmúlás, az elvesztése valakinek. Ha tudod előre, van időd felkészülni, elbúcsúzni, látod a másik tekintetében, hogy igen, ő pontosan tudja, hogy nincs sok hátra. Itt kell hagynia téged, az életet és fogalma sincs, hogy mi jön ezután. Pokoli érzés lehet. Halálra vagy ítélve, de higgy. Higgy abban, hogy ez nem büntetés, békére fogsz lelni, csak egy pillanat az egész. Maga a halál tényleg csupán egyetlen fájó pillanat a haldokló számára. Visszataszító, hiszen ez egy várakozó álláspont. De legalább van idő elköszönni, hálát adni, elmondani azt, amit mindaddig sosem mertél. Felkészülhettek együtt, és mivel többnyire súlyos betegségek miatt következik be ez az állapot, végül már valóban megváltás a halál a beteg számára. Nincs több szenvedés, te pedig kénytelen vagy elfogadni, hogy csak neked nehéz. Annak, aki itt maradt. Neki már jó, mert egy jobb helyről figyel téged, ahol nincs fájdalom.

És ott van, amikor nincs idő. Nincs figyelmeztetés. Nincs felkészülés, búcsúzás pedig végképp nincs. Olyan hirtelen ragadta el őt a halál, hogy neked még él. Hiszen nem is tudod, hogy már elment, tehát neked még él. Amikor megtudod, akkor sem hiszed el, hiszen ő él, nemrég láttam, beszéltem hozzá, megölelt, éreztem az illatát. Hogy a fenébe ne élne? Az a döbbenet, semmihez sem fogható, amit ilyenkor átél az ember. Nemcsak lelkileg. Fizikailag is. A testben olyan folyamatok indulnak be, olyan sokkhatás éri a szervezetet, amit nehéz kibírni rosszullét vagy akár ájulás nélkül. Mintha az ember a saját testén kívül élné meg a tragédiát. Emlékszem, lassan 10 éve volt már, hogy átéltem ezt az érzést. Ahogy eljutott a tudatomig az információ csak a földet bámultam, láttam, hogy a nagymamám mindjárt elájul mellettem és nem értettem, hogy miért az én karomat kapják el, és az én arcomat ütögetik, hogy nézzek fel, nézzek fel. Szóra nyitottam volna a számat, hogy figyelmeztessem őket, nem rám kell figyelni, nem én vagyok az, aki éppen elájul. Hang nem jött ki a torkomon, de ahogy felnéztem az emberekre, rájöttem, hogy valóban én  voltam, az aki majdnem eszméletét vesztette. Mintha nem is én lettem volna. Mintha minden erőt kiszippantottak volna belőlem. Az emberre rátelepszik egy érzés, hogy ez az egész egy szürreális álom, ez nem a valóság, és ideje lenne felébredni. De nem tudsz, nem lehet. Mert nem álom. Úgy hiszem, hogy ez esetben tovább tart a gyász folyamata. Itt a “Miért?” fázis még csak most kezdődik, ha van felkészülés, ez többnyire lezajlik a halál bekövetkeztéig. Amikor átlépsz a “Beletörődtem” fázisba, nem jelenti azt, hogy túlléptél, hogy már nem fáj. Csak rájössz, hogy nem tudod visszahozni semmivel. Sem őrjöngéssel, sem zokogással, sem csendes sírással. Egy ponton rájössz, hogy nincs értelme további könnyhullatásnak, hiszen nem tudod megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Elfogadod a tényt, hogy nem látod, de érte és magadért megpróbálod folytatni az életed. Nem tudom, hogy létezik-e Menny és Pokol. Én abban hiszek, hogy létezik egy olyan hely, ahová mindannyian elérkezünk egyszer. Henry Scott Holland sorait idézve:

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."

 

                                                                                                                               Krajnyik Cintia

• gyász lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!