Ha valaki gyerekként azt élte meg, hogy egyedül van a bánatával, nincs aki segítsen neki és megvigasztalja, és mindent egyedül kell megoldania, az jó eséllyel felnőttként is arra rendezkedik be, hogy egyedül cipelje a hátán az élet terheit – esetleg nemcsak a sajátját, hanem még másokét is átveszi.
Megkeményíti magát, és megy előre, egy feladatteljesítő, robotpilóta üzemmódban, az érzéseiről tudomást sem véve. Legbelül viszont ott él benne az a belső gyermek, aki nagyon szomorú amiatt, hogy nincs senki, aki megértse és megvigasztalja őt. Mivel ő maga sem vesz róla tudomást, ezért a belső gyermeknek sokszor nincs más választása, mint hogy zavaró, kellemetlen, kínzó, fájdalmas testi tünetekkel jelezze: "hahó, én is itt vagyok, törődj velem, foglalkozz velem, érts meg engem!!"
A gyógyulás felé az visz, ha felnőttként mi magunk odafordulunk a belső gyermekünkhöz, és megengedjük, hogy kisírja a bánatát, kifejezze a sérelmeit – mindazt, amit soha nem tehetett meg, és mindazt, ami addig benne szorult, mélyre eltemetve.
Nagyon felszabadító tud lenni, ha ki tudnak jönni az addig elzárt, fájdalmas érzések. A belső gyermekünk ebből azt érzi, hogy végre odafigyeltünk rá, megértettük őt és szót adtunk neki. Ettől megnyugszik, megvigasztalódik, és többé nincs miért felhívnia magára a figyelmünket különböző tünetekkel, ezáltal a tünetek is akár azonnal enyhülhetnek, megszűnhetnek.
További írásaimat a Facebook oldalamon találod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez