A saját ép elménket rendezzük vissza ilyenkor, amikor bele merünk lépni ebbe a kérdésbe. Nem feltétlenül minden esetben mi hibázunk egy kapcsolatban – tudom, szinte mindig úgy gondoljuk, hogy természetesen MI nem -, ám azon is gondolkodjunk el, hogyha mi nem bántottunk, csaltunk, hazudtunk, akkor engedtünk-e valamit? Megengedtük a másiknak, hogy minket használjon, kihasználjon? Hagytuk, hogy a saját értékeinket semmibe vegyék? És ez kérem, nem hiba?
Abban a pillanatban, amikor a saját méltóságunkat áldozzuk fel a másik „boldogságáért”, abban a pillanatban nem áldozatok vagyunk, hanem bizony hibáztunk magunkkal szemben. Itt jön képbe a következő fázis, amit egy kedves régi barátom mondogatott mindig: „Szeresd magad annyira, hogy ne hagyd, hogy a szakítás felemésszen.”. Önszeretet. Egy érzelmi törésből lehetetlen önszeretet nélkül felépülni. Szeretnem kell magam annyira, hogy miután meggyászoltam a kis lelkemet, utána fel merek állni a porból. Minden eszközöm megvan hozzá: kiírhatom, kisportolhatom, kisírhatom, elköltözhetek, ehetek, ihatok… csak vészeljük túl az első sokkot. Utána nézzünk tükörbe, és miután körbejártuk bűnhődésünk témáit, bocsássuk meg magunknak. Innentől tapasztalatokkal tudunk a rehabilitáció útjára lépni. Tudjuk, mit rontottunk el, és mit nem kívánunk újrakezdeni egy másik emberrel. Idővel a fájdalom is elhalványul. Mert hidd el nekem, könnyebb úgy, ha a fájdalom terhe is megoszlik, hiszen ha a másikat hibáztatjuk örökké, kivonjuk magunkat a fejlődés folyamatából, nem fogunk tudni talpra állni, mert torz a tükör, amibe nézünk, és fennáll a veszély, hogy újrajátsszuk a hibáinkat a következő kapcsolatunkban is. Ugyanott fogunk ott is megtörni, míg fel nem ismerjük. Amint visszavesszük a felelősséget, és a saját oldaladról megtanuljuk a leckét, újra elnyerjük az életünk és az érzelmeink felett az irányítást. Nagyon nagy erőt igényel, de minden pénzt megér.
Saját történetemben volt egy utolsó lépcsőfok, amit igyekeztem betartani minden úriembernél – nem, egyikőjük sem volt szemét paraszt a végén, nem nem. Úriemberek, mert én választottam őket szeretetből egyszer, így tisztelem tovább őket… Félre tettem minden félelmemet, és próbáltam elnézést kérni azért, amiért én voltam a felelős. Célom nem a sebek felszakítása volt, hanem mindenképpen meg akartam adni a lehetőséget magamnak és a másiknak, hogy hallja a bocsánatkérésem. És ezen a ponton nem szabad foglalkoznunk már azzal, hogy a másik elküld minket cserébe, vagy pedig beismeri, ha hibázott. Ez a mi lelkünknek fontos, a másik azt kezd a véleményemmel, amit óhajt. Te tedd meg magadért. Tudom, nem minden helyzet engedélyezi, hogy te ezt az utolsó lépést megtedd, akkor írd le magadnak, de mindenképp mondd ki, hogy sajnálom, ne haragudj. Saját magadat szabadítod fel vele. Én mindezt nem cikkekből horgásztam össze, én ezt átéltem.
És milyen az utóélete egy ilyen folyamatnak? Tisztelem minden egyes volt partnerem, mert kivétel nélkül mindannyian kivételes férfiak, és szívből örülök, hogy boldogok az életükben. Nincs a szívemben keserűség irántuk, mert minden joguk megvan, hogy megtalálják a saját foltjukat. Mély tisztelettel adózom irántuk, mert ők is végigjárták ezt a folyamatot, és hajlottak a kölcsönös lezárásra. Egy olyan életet kívánok minden embernek, aki szakítás után van, hogy éljék meg azt a pillanatot, a feltétlen szabadságot, amikor a múltból csakis a szép emlékek maradnak meg, és felszabadulnak. Nincs hatással rájuk az elmúlt érzelem, mert beteljesítette feladatát. Amennyiben nem teremtődtünk egymásnak, ez a folyamat meggyógyít és el tudjuk engedni egymást. Legyen bennünk annyi tisztelet és szeretet önmagunk és a kapcsolat emléke iránt, hogy méltó módon váljon életünk részévé, ne egy letagadott szakasz maradjon belőle, mert ez a mi életünk. A múlttal egységben.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez