Terápiás társam, hálával tartozom
- 2019. december 06.
-
Szentes Flóra Babett
- Komment
Minden lépés súlyos, amit ezidáig megtettem, tettem azt egyedül, veled, magam miatt, vagy esetleg miattad. Néha képes vagyok átlátni a történetet és békésen mosolyogni, józanul elmélkedni felette. De van, hogy az egész egyszerűen túl hatalmas nekem, és fáj, amiért többé már nem vagy a terápiás társam. Próbálgatom a szárnyamat, hiszen azt hiszem, hogy látom már a célomat.
Csak ideig-óráig volt helyem számodra, és bizony éjfélt ütött az óra. Láttad, hogy honnan indultam, láttad, hogy mivel kellett szembe néznem. Ha valaki, te látnád, hogy milyen messzire jöttem, hogy volt egy falam, amit szorgosan bontogattam. Hogy láttam, mindig láttam, de volt, hogy nem mozdult a lábam. Próbálkoztam, de muszáj volt elesnem, muszáj volt túl nehéznek éreznem, hogy értékeljem az egyszerűséget. És mostanra értem, hogy ha mindig csak egy keveset értek meg belőle, ha mindig csak egy lépést teszek meg előre, azt akkor sem becsülhetem le, akár könnyűnek vagy nehéznek érzem az adott lépésem.
De neked a hálátlan részét szánta az élet, ennek te valamiért nem lehetsz részese. Hiába látom a fejlődésem, hiába érzem, hogy kicseréltek, te ezt nem érezheted, nem láthatod, és hiába sajnálom, ez nem is lesz másképpen. Bánt, amiért éppen te nem kapsz belőle, amiért veled kezdtem, de lassan már nem lesz rád szükségem, ezért nem is leszel mellettem, nem rángatlak többet az életembe, és nem veled fejezem be. Terápia vagy sem, egyszerűen nem értem, mikor lesz már értelme. Hiszen érzem, hogy itt a vége.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez